— Mi a rakomány? Karborund fúrófejek? — kérdezte London, amikor már mindhárman a falból kihúzható asztalnál ültek, és kávé gőzölgött előttük a laboratóriumi öntőedényhez hasonló, csőrös poharakban. Gosse lenyelt a kávéval egy sárga tablettát, mélyet lélegzett, köhécselt, és hosszan kifújta az orrát, még a szeme is könnybe lábadt.

— És sugár ágyúkat is hozott, igaz? — fordult a pilótához.

Az megint meglepődött, mert nagyobb érdeklődést várt a bravúrja iránt, hát csak bólintott. Nem mindennap fordul elő, hogy leszállás közben kihagy a hajtómű. Árulista helyett már a nyelvén volt a beszámoló: meg se próbálta átfúvatni a fúvókákat vagy rátenni egy lapáttal a hősugárra, hanem rögtön kikapcsolta az automata vezérlést, és csak a fékezőrakétákkal tette le a hajót, pedig ezt a trükköt még sohasem próbálta ki, csak a szimulátorban. Azt is régen. Megint át kellett hát rendeznie a gondolatait.

— Hoztam — ennyi maradt végül a mondókájából, és még örült is, mert ez így egész jól hangzott. Nem fecsérli a szót az átélt veszélyre.

— De nem oda, ahová kellett volna — mosolyodott el a kisebbik házigazda, Gosse.

A pilóta most nem tudta, tréfálnak-e vele.

— Hogyhogy nem oda,? Hiszen maguk fogadtak. Maguk hívtak le — pontosított.

— Muszáj volt.

— Nem értem.

— Magának a Grálban kellett volna leszállnia.

— Hát akkor miért térítettek el?

Melege lett. A lehívás kategorikusan hangzott. Igen, fékezés közben elkapott egy-két szót a Grál rádióadásából valami balesetről, de a zavaró zaj miatt nem sokat értett belőle. A Szaturnusz felől repült ugyanis rá a Titánra, hogy a bolygó gravitációja lefékezze, sok üzemanyagot lehet így megtakarítani, de mivel súrolta az óriásbolygó mágneses mezejét, űrhajója csak úgy recsegett-ropogott a zajtól minden hullámhosszon.