Gosse sehol sem volt. Az irányítótorony lábától két irányban húzódtak az épületek, alagutakon lehetett közlekedni köztük. A repülőtér helyének kijelölése gondatlanság vagy egyszerű tévedés következménye volt. A szondás vizsgálatok alapján úgy vélték, az ásványlelőhelyek ott vannak a hajdani vulkanikus völgy, valójában ősrégi kráter alatt, melynek kávéját a Titán szeizmikus görcsei duzzasztották fel. Tehát először ide dobták le a gépeket meg az embereket, és nekiálltak hordóforma lakóegységeket öszszeszerelni a bányászok számára, míg meg nem jött a hír, hogy pár száz mérfölddel arrébb hihetetlenül gazdag és könnyen kiaknázható uránlelőhelyek vannak. A projektum vezetősége ekkor két szárnyra szakadt. Az egyik fel akarta számolni az itteni repülőteret, és mindent elölről kezdeni északkeleten, a másik kötötte az ebet a karóhoz, hogy csakis itt kell folytatni a munkát, mert a teknőn túl vannak ugyan felszíni uránrétegek, de sekélyek, tehát kevés lesz a hozamuk. Az első hídfőállás felszámolásának híveire egyszer azt mondta valaki, hogy a szent Grált keresik, ez rajtuk ragadt, és a feltáró munkák területe a Grál nevet kapta. Az itteni repülőteret pedig fel sem számolták, ki sem építették. Nem volt elég erő, jobban mondva tőke, hát maradt a silány félmegoldás. Hiába számították ki ezerszer a közgazdászok, hogy hosszú távon kifizetődőbb bezárni a repülőteret a régi kráterben, és a munkákat egy helyen, a Grálban koncentrálni, győzött a pillanatnyi kompromisszum logikája. Egyébként a Grál még sokáig nem fogadhatott nagyobb űrhajókat, a Roembden kráternek viszont — a geológusról nevezték el, aki fölfedezte — nem volt saját javítódokkja, rakodó portáldaruja, legújabb felszerelése, és örökké folyt a marakodás, kinek kit kell kiszolgálni, és kinek mi haszna van ebből.