A vezetőség egy része állítólag továbbra is hitte, hogy a kráter alatt urán van, csináltak egypár próbafúrást, de mindegyik hamvába holt, mert mihelyt idehoztak néhány embert és fúrógépet, a Grál nyomban rájuk uszította az igazgatóságot, elvitte a kapacitást, és az épületek megint üresen maradtak, a gépek meg elhagyatva álldogáltak szanaszét a Roembden kráter sötétlő falai között. Parvis, éppúgy, mint a többi szállító, nem vett részt ebben a kutya-macska háborúban, de kívülről valamelyest ismernie kellett, mert a szállítók egytől egyig kényes helyzetben voltak. A Grál újra meg újra megpróbálta, hogy kész tényeket teremt, és felszámolja a repülőteret, főleg miután a saját leszállóhelye kiépült, a Roembden meg igyekezett keresztbe tenni neki, mellesleg akár tett, akár nem tett, hasznosnak bizonyult, amikor a Grál nevezetes betonja sülylyedni kezdett. Parvis magánvéleménye az volt, hogy ez a folytonos marakodás lélektani és nem pénzügyi tényezőkből ered, valójában itt létrejött két szemben álló lokálpatriotizmus, a Roembden-kráteré meg a Grálé, minden egyéb csak érvek keresgélése az egyik vagy a másik fél javára. De nem lett volna ajánlatos, hogy ezt bárkinek is elmondja a Titánon dolgozók közül.

Az irányítótorony alagsora elhagyott föld alatti városra hasonlított, nézni is rossz volt, mennyi anyag hever itt fölöslegesen. Egyszer már leszállt a Roembdenben, mint másodpilóta, de akkor annyira siettek, hogy le sem jött a fedélzetről, csak a kirakodásra felügyelt a rakodótérben, és most annál is rosszkedvűbben nézte a ki sem csomagolt, még lepecsételt tartályokat, mivel azokat is felismerte közöttük, amelyeket akkor idehozott. Felbosszantotta, hogy sehol senki, hujjogatni kezdett, mint az erdőben, de csak a kongó visszhang felelt a raktár zárt folyosóin.

Felliftezett. A repülésirányító teremben megtalálta Londont, de ő sem tudta, hol lehet Gosse. A Grálból nem jött semmi új hír. A monitorok villogtak. Sült szalonna illata terjengett. London szalonnás rántottát készített. A tojáshéjakat a szemétaknába dobta.