— Honnan vesznek itt tojást? — csodálkozott a pilóta.

— Na, ezt meg kell hallgatnod.

London már tegezte.

— Jött egyszer egy elektronikus, akinek gyomorfekélye volt. Hozott egypár tyúkot, hogy betarthassa a diétáját. Először volt nagy tiltakozás, hogy büdösek a tyúkok, meg mit fognak enni, de a végén itt hagyott nekünk egy tyúkot meg egy kakast, és most a tyúkfarm a büszkeségünk. Nagy csoda ám a friss tojás ezen a vidéken. Ülj csak le, Gosse majd előkerül.

Angus rájött, hogy éhes. Rútul nagy darab rántottakat tömve a szájába, lélekben mentegette magát: kell a kalória mindaz előtt, ami vár rá. Megszólalt a telefon. Gosse hívatta. Megköszönte hát Londonnak a pompás reggelit, felhajtotta a kávéját, és leliftezett egy emeletet. A parancsnok a folyosón várta, már kezeslábasba öltözve. Ütött az óra. Angus szaladt a vendégszobába a szkafanderéért. Gyakorlottan belebújt, rákapcsolta az oxigéntartályt a szkafander kígyójára, de nem nyitotta meg a szelepet, és nem tette fel a sisakját, mert nem tudta, rögtön kimennek-e a hermetikus helyiségekből. A másik lifttel, a teherlifttel lementek az alagsorba. Itt is raktár volt, benne sok-sok tartály, akár a tüzérségi lőszeres ládák: oxigénpalackok meredtek ki belőlük ötös sorokban, mint a nagy kaliberű gránátok. Tágas volt a raktár, de úgy telezsúfolták, hogy csak szűk folyosók maradtak a különböző nyelvű feliratokkal teleragasztott ládarakások között. Minden földrész gyáraiból jöttek ide szállítmányok. A pilóta jó darabig várt Gosséra, aki elment átöltözni, és alig ismert rá, mikor megjelent a gépolajtól maszatos, nehéz szerelőszkafanderben, sisakja üvegén a noktovizorral.

A keszonfülkén át kiléptek a külvilágba. Az épület padlója kinyúlt a fejük fölé, mert a torony olyan volt mint egy üvegkalapos, óriási gomba. London már odafent sürgölődött, árnyéka eltakarta a monitorok zöld derengését.