— De nem tudom őket a hátamra venni és odacipelni Martinnak — morogta egyre savanyúbban Gosse.

A pilótát bántotta ez a hanyag és önkényes eljárás. Mégiscsak túlzás, hogy egy piti kis repülőtér, a parancsnok saját bevallása szerint egyszerűen eltéríti háromheti repülés után, anélkül, hogy megkérdezné, ott van-e a fedélzetén a várt utas. Nem sietett közölni, hogy a rakománya most már az ő gondjuk. Míg a géphibát ki nem javítja, úgysem segíthet, még ha akarna is. Hallgatott.

— Annyi biztos, hogy maga nálunk marad.

E szavakkal London kiitta a kávéját, és felállt az alumíniumszékről. Hatalmas termetű volt, mint egy nehézsúlyú birkózó. Az üvegfalhoz sétált. Alakjához remekül illett a háttér, a kietlen titáni táj: vad színű, zordon hegyek a rőt derengésben, amely a csúcsokat fedő barna felhők alatt átszivárog. A torony padlója enyhén remegett. Micsoda ócska kóceráj — gondolta a pilóta. O is felállt, hogy megnézze a hajóját. A rakéta szálegyenesen meredt ki a gomolygó ködből, akár egy világítótorony. Egy szélroham szétfújta a ködöt, de a túlhevülés foltjai már nem látszottak a fúvókákon. Lehet, hogy a távolság és a félhomály miatt, de az is lehet, hogy egyszerűen kihűltek.

— Van itt gamma defektoszkópjuk? — A hajója fontosabb volt számára mint a házigazdák gondjai. Egyék meg, amit főztek.

— Van. De senkit sem engedek a rakétához közönséges szkafanderben — szólalt meg Gosse.

— Gondolja, hogy a máglya? — rezzent össze a pilóta.

— És maga mit gondol?

A kis termetű parancsnok is felállt, és odament hozzájuk. A domború ablakok mentén a padló réseiből kellemes meleg áradt.

— Mikor leszálltam, a hőmérséklet többször is meghaladta a biztonságos szintet, de a Geiger-mérők nem mutattak semmit. Én azt hiszem, csak a fúvóka. Talán kisöpörte a kerámiát a tűzkamrából. Éreztem, hogy valami kipotyog.

— A kerámia is kiment, de szivárgás is volt — állította határozottan Gosse. — A kerámia nem olvad.