És mihelyt a zajból kikerült, ennek az űrrepülőtérnek a hívását vette. A navigátor köteles engedelmeskedni a repülésirányítóknak. Ezek meg itt még a szkafanderéből sem hagyták kibújni, rögtön vallatóra fogták. Pedig lélekben még mindig ott volt a pilótafülkében, még érezte, milyen kegyetlenül hasítottak a vállába, mellébe a biztosítóövek, mikor az űrhajó szétterpesztett lábai már nekicsapódtak a betonnak, de a fékezőrakéták még nem égtek ki teljesen, és tüzet okádva, őrjöngve rázták az egész hajótestet.

— Miről beszélnek? Hát most akkor hol kellett volna leszállnom?

— A rakománya a Grálé — magyarázta az alacsonyabbik, kivörösödött orrát törölgetve. Náthás volt. — De mi elkaptuk magát, még mielőtt orbitális pályára állt, és lehívtuk ide, mert szükségünk van Killianra. Az utasára.

— Killianra? — ámult el a fiatal pilóta. — De hát ő nincs a hajómon. Csak ketten vagyunk Sinkóval, a másodpilótával.

Most a házigazdákon volt a megdöbbenés sora.

— Hát hol van Killian?

— Most már biztos Montrealban. Szül a felesége. Előttem repült el egy teher komppal, mielőtt felszálltam.

— A Marsról?

— Hát persze, de miért? Miről van szó?

— A kozmoszban ugyanolyan általános kupleráj van mint a Földön — állapította meg London. Olyan erővel tömte a pipáját, mintha szét akarná törni. Dühös volt. A pilóta is.

— És nem tudtak volna megkérdezni?

— Biztosra vettük, hogy magával repült. Így szólt az utolsó rádiótávirat. Gosse megint kifújta az orrát, és nagyot sóhajtott.

— Felszállni most már úgysem tud — szólalt meg végre. — Pedig Marlin alig várja a sugárágyúkat. Most majd engem szid mindenért.

— Hiszen itt vannak — a pilóta fejével az ablak felé bökött, ahol hajójának karcsú orsója sötétlett a ködben. — Hat darab, ha jól emlékszem. Két gigajoule-osak. Úgy szétfújnak minden ködöt vagy felhőt mint annak a rendje.