— Hogy engedhette el egyedül a Diglátorral? Hogy tehetett ilyet? Hiszen ő hosszújáratú kapitány, nem sofőr.

— Ismerte azokat a gépeket, már akkor is, amikor maga még hátulgombolós volt — védekezett Gosse. Látszott rajta, hogy jogosnak érzi a szemrehányást. London kőarccal odament a monitorokhoz, amelyek között Gosse ült a fejhallgatóval a nyakában, és az orra előtt rázta ki a hamut a pipájából egy üres alumíniumdobba. Rámeredt a pipára, mintha nem tudná, mit tart a kezében, két marokra fogta, és a pipa eltört. London földhöz vágta a darabjait, visszament az ablakhoz, és megint ott állt mozdulatlanul, két kezét hátul görcsösen összefonva.

— Nem tagadhattam meg a kérését, Gosse nyilvánvalóan Londonhoz beszélt, ő azonban, mintha nem hallaná, csak bámult ki az ablakon a gomolygó, rőtes ködbe. Már csak a rakéta orra bukkant elő időnként a ködből.

— Gosse — szólalt meg hirtelen a pilóta —, adj nekem egy gépet.

— Nem adok.

— Van jogosítványom. Ezresekre.

Gossénak egy pillanatra felcsillant a szeme, de megismételte:

— Nem adok. Még sohasem vezetett járművet a Titánon.

A pilóta szó nélkül nekilátott lehámozni a szkafanderét. Lekapcsolta a széles fémgallért, legombolta a vállfedőket, alattuk széthúzta a villámzárat, mélyen benyúlt a mellrész mögé, és előhúzott egy levéltárcát, amely egészen összenyomódott, olyan régóta viselte a nehéz szkafander alatt. Vállán szétnyílt az űrruha, mintha felfejtődött volna. Gosséhoz lépett, és sorra elébe tette a papírjait.

— Ez a Merkúrról van. Ott egy Bigantot vezettem. Japán modell. Nyolcszáz tonnás. Ez itt a jogosítványom ezresekre. Az Antarktiszon jégkikötőt fúrtam egy svéd jégjáróval, a Krioperátorral. Ez itt fotókópia, második díj a grönlandi versenyeken. Ez a Vénuszról van.