Úgy dobta le a fényképeket, mintha csupa adu ász volna.

— A Holley expedícióval voltam ott. Ez itt az én termopedem, ez meg a váltótársamé. Mind a kettő prototípus, egész jók. Csak a légkondi szivárgott.

Gosse felnézett rá.

— De hát maga pilóta, nem?

— Átképeztem magam. Éppen Pirx kapitánynál. Először az ő Cuivier-jén szolgáltam. Mint parancsnok először egy teherhajót kaptam,

— Hány éves maga?

— Huszonkilenc.

— Hogy tudott már ennyiszer átváltani?

— Csak akarni kell, akkor lehet. Egyébként aki bolygójárműveket vezet, egy óra alatt megszokja bármelyik új típust. Annyi az egész, mintha robogóról motorkerékpárra szállna át.

Elhallgatott. Volt még egy köteg fényképe, de azokat már nem vette elő. Összeszedte kirakott papírjait a pultról, berakta a kopott bőrtárcába, és eltette a belső zsebébe. Aztán csak állt Gosse mellett, vállig kikapcsolt szkafanderben, kissé kipirulva. A monitorokon üres fénycsíkok futkostak. London az ablak alatti csőkorlátnak támaszkodva, némán figyelte a jelenetet.

— Mondjuk, hogy adnék magának egy Diglátort. Tegyük fel. Mihez kezd vele?

A pilóta elmosolyodott. Homlokán apró verítékcseppek csillogtak. Szőke haján még látszott a sisak halántékpárnáinak nyoma.

— Fogok egy sugárágyút, és átmegyek. Egy gigajoule-osat, a rakodótérből. A Grál helikopterei nem bírják fölemelni, de a Diglátornak a száz tonna meg se kottyan. Megyek, és egy kicsit körülnézek, Marlin abbahagyhatja a légi keresgélést. Tudom, mennyi ott a hematit. És mekkora köd van. Helikopterről úgysem látnak meg semmit.

— Maga pedig a géppel egyből lemegy a teknőbe.

A pilóta még szélesebben mosolygott, fehér fogai kivillantak. Gosse észrevette, hogy ennek a fiúnak — mert majdnem fiú még, csak az ormótlan szkafanderben látszott idősebbnek — szakasztott olyan a szeme, mint a Pirxé. Talán kicsit világosabb, de ugyanolyan ráncocskákkal a szeme sarkában. Hunyorít, és ettől olyan a nézése, mint egy napozó, nagy macskáé — egyszerre ártatlan és éber.