De a kis herceg barátságosan nézett rá, azt gondolván magában: „Biztosan úgy érezne egy jó király iránt, ahogyan én tisztelem a főmágust.” Majd hangosan így szólt:

— A királynak meg szüksége is lenne ilyen emberekre, mint te vagy.

Így álltak ott tovább, mindegyik saját gondolataiba mélyedve, s mégis valahogy együtt, míg meg nem szólalt egy gong a Nagy Házban, messze hangzó kondulással.

— Aha! — szólt Vakszerencse. — Lencse és hagymaleves lesz ma vacsorára. Gyerünk!

— Mintha azt mondtad volna, hogy nem főznek — mormolta Arren, még mindig álmatagon követve a másikat.

— Ó, azért néha… tévedésből…

A vacsora dolgába nem vontak be semmi mágiát, mégis volt mindenből elég. Evés után kisétáltak a mezőre, a lágy, kékes fényű alkonyatba.

— Ez itt a kútfői Domb — mondta Vakszerencse, amikor nekiindultak egy kis hegyecske oldalának. A harmatos fű csiklandozta a talpukat, mialatt odalent az alkányi réten apró békák kórusa köszöntötte az első langyos estét és a rövidülő, csillagos éjszakát.

Volt valami rejtelmes ebben a vidékben. Vakszerencse megilletődve suttogta:

— Ez a hegyecske emelkedett legelőször a tenger vize fölé, amikor az első szó kimondatott.

— És ez süllyed el majd legutoljára, amikor minden dolgok elbomlanak — felelte rá Arren.

— Akkor hát jó szilárd föld a talpunk alatt — mondta erre Vakszerencse, mintegy szabadulni akarván az áhítattól, de nyomban ijedten fölkiáltott: — Odanézz! A Liget!

A Dombtól délre erős fény jelent meg a föld szélén, mint holdfölkeltekor, pedig a hold már éppen lefelé ballagott a hegytetőn túl. És ez a sugárzás úgy villódzott, akár a szélborzolta lombok.