Vakszerencse őszinte szenvedéllyel beszélt, félretéve minden bolondozást és végre fölkeltve Arren figyelmét.

— Rosszán békés és gazdag ország — mondta csöndesen. — Sohasem vett részt ezekben a csetepatékban. Hallottuk viszont, mennyi baj van más vidékeken. De Enyhely trónja Maharion halála óta üresen áll. Annak pedig már épp nyolcszáz éve. Gondolod, hogy a szigetek tényleg elfogadnának egy új királyt?

— Ha békével jön, és van elég ereje, s ha Kútfő és Enyhely is elfogadja őt.

— És ugye a jóslat is azt mondja, hogy el kell jönnie. A jóslatnak be kell teljesednie! Maharion azt mondta, hogy a következő királynak varázslónak kell lennie.

— Az Énekmester enyhelyi származék, szóval érdekelt is a dologban, és immár harmadik esztendeje sulykolja a fejünkbe a mondókát: „Moharion mondá: az kapja örökül az én trónomat, aki élve megjárta a sötétség birodalmát, és eljő távoli, napfényes partjainkra.”

—  Tehát egy varázsló!

— Igen, mivel csak egy igazi varázsló vagy mágus járhat a holtak között a sötétség birodalmában és jöhet vissza onnan elevenen. De még ők sem kelnek át rajta. Legalábbis mindig csak azt mondják, hogy a sötét világnak egyetlen határa van, s azon túl már csak a végtelen. Akkor mik azok a távoli, napfényes partok? De hát így szól az utolsó király jóslata, és valaha meg kell születnie annak is, aki betöltse. Őt Kútfő majd elismeri, és akkor a flották és seregek, népek és nemzetek mind a zászlaja alá gyűlnek. Akkor lesz ismét fenséges úr a világ közepén, az enyhelyi Királytoronyban. Ilyen királyhoz én is csatlakoznék. Egy jó királyt örömmel szolgálnék, teljes szívemből és minden tudásommal. — Ennyit mondott Vakszerencse, azután fölkacagott, és megvonta a vállát, nehogy Arren azt higgye, eluralkodtak rajta az érzelmei.