Mögötte, alig pár lépésnyire, a fák alatt, a központi gyepfolt másik szélén egy férfi állt, vagy csak úgy tűnt, mintha ott állt volna. Semmi sem volt bizonyos az árnyék és a meleg fény játszi tánca közepette. Mégis ott volt: fehér köpenyes férfialak, moccanatlanul. Úgy figyelte a fiút, ahogyan az szemlélte a szökőkutat.

A levelek zizegésén, a víz szökellésén és sustorgásán kívül semmi sem moccant és nem hallatszott.

A férfi előrelépett. A szellő megborzolta a berkenyefa lombját, meglibbentette alig kifeslett leveleit. A fiú talpra szökkent, karcsún és riadtan. Szembefordult a férfival, és meghajolt felé.

— Főmágus uram! — szólt halkan.

A másik megállt előtte. Alacsony, egyenes, erőteljes alakján csuklyás, fehér gyapjúköpeny. A leeresztett csuklya ráncai fölött, vörösesbarna arcából éles karvalyorr ugrott elő, egyik oldalán régi sebhelyek éktelenkedtek. Szemében éles, intenzív fény villant. Hangja mégis lágyan csendült:

— Kellemes itt üldögélni, a szökőkút udvarában. — Majd, megelőzve a legényke bocsánatkérését: — Hosszú út van mögötted, és nem pihentél. Ülj csak vissza.

Odatérdelt a medence fehér peremére, kinyújtott tenyerét odatartotta a felső csobogóból körben hulló vízcsöppek alá, áteresztve a vizet széttárt ujjai között. A fiú visszatelepedett a kőhalomra, és egy percig egy szó sem esett közöttük.

— Te vagy Rosszán és a Rosszáni szigetek fejedelmének fia — szólalt meg elsőként a főmágus —, Morred birodalmának örököse. Nincs ősibb örökség az egész Szigetvilágban, és nincs tisztább. Én már láttam Rosszán gyümölcsöseit tavasz idején és gyönyörködtem Berila aranytetőiben. Mi a neved?