— Arrennek hívnak.

— Ez a te hazád nyelvjárásának szava. Mit jelent a mi közös nyelvünkön?

— Kard — felelte a fiú.

A főmágus bólintott. Ismét csönd volt egy darabig. Aztán a fiú szólalt meg, nem vakmerően, de minden félénkség nélkül:

— Azt gondoltam, hogy a főmágus minden nyelvet ismer.

A férfi tovább nézte a kutat, s közben megrázta a fejét.

— És minden nevet…

— Minden nevet? Csak Segoy ismert minden nevet, aki kimondta az első szót, és a tenger mélyéből kiemelte a szigeteket. No persze — és az éles, kemény pillantás Arren arcára villant —, ha tudnom kell az igazi nevedet, akkor meg is tudom. De erre nincs most szükség. Számomra Arren leszel. Én pedig Karvaly vagyok. És mondd, milyen volt idevezető utad?

— Túl hosszú.

— Talán rossz szelek fújtak?

— Jó széllel jöttem, de rossz hírekkel, Karvaly uram.

— Mondd hát — szólt a főmágus szomorúan, s mégis úgy, mintha egy gyermek sürgetésének engedne. Mialatt Arren beszélt, tovább nézte a felső medencéből az alsóba csurranó vízcsöppek kristályfüggönyét. Nem úgy, mintha nem figyelne, hanem úgy, mint aki jóval többet hall a legényke szavainál.

— Tudja, uram, hogy atyám, a herceg is kötődik valahogy a varázsláshoz, hiszen Morred nemzetségéből származik, és ifjúsága idején egy évet itt is eltöltött Kútfő szigetén. Rendelkezik bizonyos erővel és tudással, de ritkán fordulhat ehhez a művészetéhez. Kormányoznia kell országát, fenntartania a rendet, irányítania a városok életét és a kereskedelmet. Szigetünk flottái messze elkalandoznak nyugatra, néha egészen a peremvidékig, hogy zafírt, marhabőrt és ónt vásároljanak. Idén, tél elején egy hajóskapitány, visszatérve városunkba, Berilába, olyan történetet mesélt, amelynek híre eljutott apám fülébe, mire elküldött egy embert, hogy hallgassa meg a történetet. — A fiú gyorsan, határozottan beszélt. Udvari népek között nevelkedett, és hiányzott belőle a fiatalok hebehurgyasága.