Reggel azzal az érzéssel ébredt, hogy tegnap még fiú volt, ma már felnőtt férfi. Úgy érezte, hogy bármire kész. Amikor eljött a pillanat, mégis tátva maradt a szája.

— A főmágus beszélni óhajt veled, Arren herceg — szólt be ajtónyílásán egy csöppnyi növendék legényke, aki csak egy pillanatig állt ott, azután elszaladt, mielőtt Arren összeszedte volna magát, hogy válaszoljon.

Leballagott a torony lépcsőjén, utána végig a kőfolyosókon, a szökőkút udvara felé anélkül, hogy tudta volna, merre is kell mennie. Az egyik folyosón egy öregemberrel találta szemben magát, akinek mosolygós arcán mély ránc húzódott végig, orrától az álláig. Ugyanaz volt, aki előző nap is fogadta őt, amikor először érkezett a kikötőből a Nagy Ház kapujához. Aki megkérdezte az igazi nevét, mielőtt beengedte volna.

— Erre gyere! — szólt hozzá az Ajtónálló mester.

Az épületnek ezen a részén a termek és átjárók csöndesek és kihaltak voltak, hiányzott belőlük a fiúk zsibongása és lármázása, ami élettel töltötte meg a ház többi részeit. Itt érezhető volt, milyen ősrégiek a falak. Itt tapintható volt, milyen gondos alapossággal rakták egymásra és csiszolták össze az ősi köveket. A falakon rúnák sorakoztak, nem messze egymástól, mélyen bevésve, némelyik ezüsttel kirakva. A köznyelv rúnáit Arren megtanulta az apjától, de ezek közül egyetlenegyet sem ismert, bár egyik-másikban olyan jelentést sejtett, amit majdnem megértett, vagy tudta is valaha, csak most nem jutott az eszébe.

— Itt volnánk, kölyök — mondta az Ajtónálló, aki nem foglalkozott olyan címekkel, mint lord vagy herceg. Arren követte őt egy hosszú, alacsony mennyezetű terembe, amelynek egyik végében tűz égett egy kőkandallóban, lángjai visszaverődtek a tölgyfa padlón, hosszanti oldalán pedig csúcsíves ablakokon szűrődött be a reggeli köd lágy világossága. A tűzhely előtt férfiak csoportja várakozott. Mindannyian feléje fordultak, amint belépett, de ő csak egyet látott közülük igazán, a főmágust. Megtorpant, meghajolt, azután bénultan állt a helyén.