— Ezek itt Kútfő mesterei, Arren — szólalt meg a főmágus —, heten a kilenc közül. A Formamester nem hagyja el az odúját, és a Nevek mestere is a tornyában maradt, innen harmincmérföldnyire északra. Mindannyian ismerik küldetésed célját. Uraim, ez itt Morred fia.

E szavakra Arren szívében nem ébredt büszkeség, csak valamiféle ijedelem. Igaz, büszke volt nemzetségére, de magára csak mint fejedelmek leszármazottjára gondolt, egyre a rosszáni uralkodóházból. Morred, akitől e ház ered, már jó kétezer éve halott. Tettei már rég legendákká nemesedtek, nem e világból valóknak számítottak. Mintha a főmágus a legendák fiának, álmok örökösének nevezte volna őt.

Nem merte tekintetét a nyolc varázsló arcára emelni. A főmágus varázsbotjának vasalt alsó végét bámulta, és érezte, amint a vér dobolni kezd a fülében.

— Menjünk, reggelizzünk együtt! — szólalt meg a főmágus, és az ablakok alatt megterített asztalhoz vezette őket. Volt ott tej, komlótlan sör, kenyér, írós vaj és friss sajt. Arren is leült az asztalhoz, és együtt evett velük.

Egész eddigi életét nemesemberek, földbirtokosok és gazdag kereskedők között töltötte. Apjának udvarában, Berilában mindig szép számmal akadt belőlük. Olyan emberekből, akiknek birtokuk nagy volt, sokat vásároltak és sokat adtak el, akik dúskáltak a földi javakban. Azok húst ettek, bort ittak, és teli szájjal hangoskodtak, sokat vitáztak, dicsekedtek, és legtöbben sokat követeltek maguknak mindenből. Fiatal létére Arren jártas volt már az udvari viselkedésben, és jól ismerte az emberi hibákat. Ilyen társaságban viszont nem volt még soha. Ezek kenyeret ettek, keveset szóltak, megőrizték arcuk nyugalmát. Ha kívántak is valamit, sosem a maguk számára. Mégis nagy hatalmú emberek voltak, Arren ezt is tisztán érezte.