A sámán mélységes megkönnyebbülésére a láda mintegy megvonta favállát, és könnyű vágtában eliramlott a fák között.

A sámán emberfeletti erőfeszítéssel eszébe idézte a felálláshoz szükséges mozdulatsort, mi több, néhány lépést is sikerült megtennie, mielőtt lenézett és feladta, kifogyva a lábakból.

Széltoló időközben rátalált egy ösvényre, ami összevissza kanyargott. Széltoló sokkal boldogabb lett volna, ha az utat macskakő burkolja, de legalább volt mit csinálnia azzal, hogy együttkanyargott a csapással.

Több fa is megpróbált beszélgetésbe elegyedni vele, de hiába, mert Széltoló csaknem teljesen biztos volt abban, hogy ez nem normális viselkedés fák részéről, és rájuk se hederített.

A nap tellett-múlott. Nem hallatszott más hang, csak kis, ocsmány és szúrós rovarok zümmögése, egy-egy letörő faág reccsenése, és a fák suttogása, ahogy megvitatták a vallási kérdéseket meg a mókusok okozta gondokat. Széltoló kezdte magányosnak érezni magát. Elképzelte, ahogy mindörökre az erdőkben él, levélpárnán alszik és étkéül… és étkéül… majd az szolgál, ami ehető az erdőkben. Fák, vélte, és makkok meg bogyók. Majd kell…

— Széltoló!

És íme, szembejőve a csapáson, Kétvirág közeledett — csuromvizesen, ám örömtől ragyogva. A Poggyász mögötte ügetett (bármi, ami ebből a fából készült, bárhová követi tulajdonosát, és így gyakran faragtak belőle ládát az olyan rendkívül gazdag halott királyok sírmellékleteinek tárolására, akik biztosak akartak lenni abban, hogy tiszta fehérneművel kezdhetnek új életet a másvilágon).

Széltoló sóhajtott. Mindezidáig azt gondolta, hogy a mai nap már nem is lehet rosszabb.