Esni kezdett egy különösképp nedves és hideg eső. Széltoló és Kétvirág egy fa alatt ültek és nézték.

— Széltoló?

— Hm?

— Miért vagyunk itt?

— Nos, egyesek azt mondják, hogy a Világegyetem Teremtője alkotta a Korongot és mindazt, ami rajta van. Mások azt tartják hogy az egész egy nagyon bonyolult história, amibe az Égisten heréi és a Mennyei Tehén teje is bele vannak valahogy keverve. Megint mások úgy vélik, hogy mindnyájan valószínűségrészecskék teljesen véletlenszerű felszaporodásának köszönhetjük létünk. Ám ha azt kérded, miért vagyunk itt szemben a Korongról történt leeséssel, akkor halvány fogalmam sincs róla. Valószínűleg az egész valami irtózatos tévedés.

— Ó! Gondolod, hogy van valami ehető ebben az erdőben?

— Igen — felelte a varázsló keserűen. — Mi.

Néhány pillanatig csak ücsörögtek a nedves csöndben.

— De az egyik fa azt mondta…

— A fák nem tudnak beszélni! — csattant fel Széltoló. — Rendkívül fontos, hogy ezt észben tartsuk.

— Dehát hallottad…

Széltoló sóhajtott egyet.

— Na, idefigyelj — kezdte. — Az egész csak biológia kérdése, nem? Ha szándékodban áll beszélni, akkor szükséged lesz a megfelelő szervekre, mint például tüdőre meg ajkakra, meg… meg…

— Hangszalagokra — tette hozzá egy fa.

— Aha, azokra is — mondta Széltoló. Elhallgatott, és rosszkedvűen meredt az esőbe.

— Én azt hittem, hogy a varázslók mindent tudnak a fákról, a vadon tenyésző ennivalóról és az összes dolgokról — szólalt meg Kétvirág szemrehányóan. Roppant ritkán fordult elő, hogy a hangszíne azt sugallta, nem Széltolót találja a legremekebb bűbájosnak a föld laposán, s a varázslót ez azonnal akcióra serkentette.

— Én tudok is mindent! — förmedt rá Kétvirágra.

— Hát akkor ez miféle fa? — érdeklődött a turista. Széltoló felnézett.