— MOST MÉG IGEN — mondta a Halál ugyanazon tónusban. — ÚGY VÉLEM AZONBAN, HOGY ÉJFÉLKOR IGEN GYORSAN HANYATLÁSNAK INDULHAT A HANGULAT.

— Miért?

— MERT A TÖBBIEK AZT HISZIK, HOGY AKKOR ÉN IS LE FOGOM VENNI AZ ÁLARCOT.

Eltűnt, csupán a koktélpálcikát és egy kis darab szerpentint hagyva maga után.

Mindezen eseményeknek volt egy észrevétlen tanúja. Természetesen ez ellenkezett a szabályokkal, ám Ármánd mindent tudott a szabályokról, és mindig is úgy vélte, arra valók, hogy meghozzák, nem pedig hogy betartsák őket.

Jóval azelőtt, hogy a nyolc mágus komolyan nekiállt veszekedni azon, hogy a Halál mit is mondott valójában, ő már leért az Egyetemi Könyvtár szintjére.

A Könyvtár félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett. Számtalan mágikus könyv akadt benne. A legfontosabb dolog, amit észben kell tartani a grimoárokkal kapcsolatban az, hogy halálosak a rendszerető könyvtáros kezében, mert az ilyen könyvtáros menthetetlenül egyazon polcra helyezi őket. Ez nem annyira üdvös olyan könyvek esetében, melyek hajlamosak mágiájuk kiszivárogtatására, ugyanis több mint egy-két ilyen könyv együtt pillanatok alatt eléri a kritikus Tömeget, más szóval spontán, könyvközi Fekete Mise kialakulását jelentő értéket hoz létre. Mindennek tetejébe, számos csekélyebb varázsige eléggé válogatós társaságát illetően, és esetleges ellenvetéseik hajlamosak azzal kifejezésre juttatni, hogy köteteik dühösen hajigálják a szobán keresztül, rátámadva a gyanútlan kutatókra. És persze mindig ott van a Tömlöc Létsíkok Dolgainak halványan észlelhető jelenléte, amik a mágikus szivárgás köré gyűlnek, és sosem szűnnek dörömbölni a valóság falain.

A varázskönyvtáros munkája, aki kénytelen munkanapjait ebben a feszültséggel hihetetlenül telített légkörben tölteni, veszélyeztetett munkakört jelent. Veszélyességi pótlék nélkül.

A Főkönyvtáros az íróasztala tetején üldögélt, csendesen hámozgatott egy narancsot, és mindezzel tökéletesen tisztában volt.