— Beszélj érthetőbben! — követelte Gréber Mölcs.

— Kuss! — kiabálta Gáldor.

— ÉN?

— Dehogy, ő. Együgyű vén…

— Hallottam! — csattant fel Mölcs. — A mai fiatalok… — Elhallgatott. A Halál elgondolkozva nézett rá, mintha meg akarná jegyezni az arcát.

— Idefigyelj — mondta Gáldor. — Ismételd csak meg ezt még egyszer, jó? Mi fog történni a Koronggal?

— ELPUSZTUL — felelte a Halál. — MOST MÁR MEHETEK? MÉG LENYÚLJA VALAKI AZ ITALOMAT.

— Maradj még — mondta Gáldor kapkodva. — Cheliliki és Orizóne és így tovább által… hogy érted azt, hogy elpusztul?

— EZ EGY ŐSI, A TSORTI NAGY PIRAMIS BELSŐ FALÁRA VÉSETT PRÓFÉCIA. AZ ELPUSZTUL SZÓ, NEKEM LEGALÁBBIS ÚGY TŰNIK, NEM SZORUL MAGYARÁZATRA.

— Ez minden, amit mondani tudsz?

— IGEN.

— De a Disznólesés éjjele alig két hónap múlva lesz!

— IGEN.

— Legalább azt mondd meg, hol van most Széltoló!

A Halál vállat vont. Alkatánál fogva kifejezetten alkalmas volt erre a gesztusra.

— SKUND ERDEJÉBEN, A KOSTETŐ HEGYSÉGTŐL PEREMIRÁNT.

— Mit csinál ott?

— RETTENETESEN SAJNÁLJA MAGÁT.

— Ó!

— MOST MÁR ELMEHETEK?

Gáldor zaklatottan bólintott. Vágyódva gondolt az elbocsájtás rituáléjára, ami „El véled, gaz árny” felütéssel indul, és néhány ugyancsak imponáló passzust tartalmaz, amiket hosszasan gyakorolt egy földig érő tükör előtt, de valahogy most nem találta magában a kellő lelkesedést.

— Hát persze — mondta. — Kösz szépen, igen. — És aztán, mivel nem okos dolog ellenséges viszonyba kerülni még gaz árnyakkal sem, udvariasan hozzátette. — Remélem, jó a buli.

A Halál nem válaszolt. Mölcsöt bámulta, kábé úgy, ahogy a kutya néz a csontra, persze ez esetben a dolgok többé-kevésbé pont fordítva álltak.

— Azt mondtam, remélem, jó a buli — emelte meg hangját Gáldor.