Felállt, és megindult a három alak felé.

— Segíthetek valamiben? — kockáztatta meg.

— Húzd el a beled, Széltoló! — vicsorított rá Döncös.

— Csak arra gondoltam, hasznos lenne, ha saját nyelvén beszélnénk ezzel az úrral — felelte a varázsló halkan.

— Elég jól elboldogul magában is — vágta rá a fogadós, de hátrált pár lépést.

Széltoló udvariasan rámosolygott az idegenre, és megpróbált néhány szót kimérául. Büszke volt magára, hogy milyen folyékonyan beszéli ezt a nyelvet, de az idegen közömbösnek tűnt.

— Nem fog menni — jegyezte meg Hugó tudálékosan. — A könyv az egészben a lényeg, világos? Az okosítja ki, hogy mit mondjon. Mágia.

Széltoló átváltott borográvra, aztán vanglemeshtre, sumtrira, sőt még fekete oroogura is, arra a nyelvre, amelyben nincsenek főnevek, az egyetlen melléknév pedig felettébb trágár. Mindegyik próbálkozása udvarias meg nem értéssel találkozott. Kétségbeesésében még a pogány trob nyelvvel is megpróbálkozott, mire a kicsi ember arcán üdvözült mosoly terült szét.

— Végre! — kiáltotta. — Jó uram! Ez káprázatos! — (Bár a trob nyelvben ez az utolsó szó valójában annyit tesz, mint valami, ami általában mindössze csak egyszer történhet egy olyan kenu életében, melyet baltával és tűzzel vájtak ki szorgalmas munkával a legmagasabb gyémántfából, mely a híres gyémánterdőkben nő az Awayawa-hegy alsó lankáin, a tűzistenek otthonában, legalábbis úgy mondják.)

— Mi van? — érdeklődött Döncös gyanakvóan.

— Mit mondott a fogadós? — érdeklődött a kis ember.