Széltoló nyelt egyet.

— Döncös — mondta. — Két korsó sört a legjobbikból, légy szíves.

— Te érted, mit mond?

— Naná!

— Mondd meg neki… mondd meg, hogy szívesen látjuk. Mondd meg, hogy a reggeli… izé… egy arany. — Döncös arca egy pillanatig iszonyú belső küzdelemről tanúskodott, aztán kirobbanó nagylelkűséggel hozzátette: — Ez a tiédet is magába foglalja.

— Idegen — mondta Széltoló változatlan hangon. — Ha itt maradsz, estére megmérgeznek, vagy kést döfnek beléd. De ne hagyd abba a vigyorgást, különben én teszem meg!

— Ugyan már — legyintett az idegen, és körülnézett. — Hiszen olyan vidám helynek tűnik e ház! Egy igazi morporki kocsma… Tudod, annyit hallottam róluk. Ezek a csodás, ódon gerendák! És ráadásul olcsó is!

Széltoló gyorsan körülpillantott, attól tartva, hogy valami varázsszivárgás a folyó túlpartján lévő Mágusnegyedéből észrevétlenül elteleportálta őket egy másik helyre. De nem: még mindig a Dob ivójában álltak. A csehó falaira rárakódott a füst, padlóján régi gyékény és megnevezhetetlen bogarak komposztja — no meg a savanyú sör, amit a vendégek nem is annyira megvásárolnak, mint inkább bérelnek egy darabig… Megpróbálta rá elképzelni az ódon jelzőt, vagyis inkább a trob megfelelőjét: az a kedves építészeti ritkaság, melyet az Orohai-félszigeten élő szivacsevő pigmeusok kicsi koraliházainál láthatunk.

Elméje képtelen volt ekkora erőfeszítésre. A látogató folytatta:

— A nevem Kétvirág. — És kinyújtotta a kezét. A másik három ösztönösen odapillantott, azt gondolván, hogy újabb aranyat ad.

— Örülök, hogy megismertelek — mondta Széltoló. — Széltoló vagyok. Figyelj, én nem tréfáltam. Ez tényleg durva hely.

— Nagyszerű! Pontosan ilyenre vágytam!

— Hogyan?

— Mi ez a lé a korsókban?

— Ez? Sör. Kösz, Döncös. Igen. Sör. Tudod, ez sör.

— Ah! Az oly jellegzetes ital! Mit gondolsz, egy kisebb arany elegendő fizetség érte? Nem akarok senkit megsérteni.