— Azt mondod, a Tengelykapun? — mormolta.

Az őrkapitány feszesen szalutált.

— Igen, nagyuram. Ki kellett lőnünk alóla a lovat, hogy megállásra késztessük.

— Ami meglehetősen közvetlen úton idejuttatott téged — mondta a Patrícius, lepillantva Széltolóra. — Nos, mit tudsz mentségedre fölhozni?

Az a hír járta, hogy a Patrícius palotájának egy teljes szárnya tele van írnokokkal, akik azzal töltik a napjaikat, hogy összegzik és naprakésszé teszik azokat az információkat, amelyeket uruk kiválóan megszervezett kémhálózata gyűjt össze. Széltoló nem kételkedett ebben. Az erkély felé pillantott, mely a kihallgatóterem oldalán húzódott. Csak eliramodik, egy fürge ugrás… és máris nyílpuskák vesszei záporoznak rá. Megborzongott.

A Patrícius gyűrűs kezébe támasztotta állát, és a varázslót fürkészte szemével, mely oly apró és oly kemény volt, akár az igazgyöngy.

— Lássuk csak — mondta. — Esküszegés, lólopás, hamis pénz forgalomba hozása… Igen, hát bizony ezért az arénába kerülsz, Széltoló.

Ez már túl sok volt a varázslónak.

— A lovat nem loptam! Szabályosan vettem!

— Hamis pénzen. Tudod, alaki szempontból az is lopás.

— De az a rhinu tiszta arany!

— Rhinu? — A Patrícius az egyik érmét babrálta vaskos ujjaival. — Ez lenne a neve? Milyen érdekes! De, mint te is hangsúlyoztad, nem hasonlít túlságosan a tallérhoz…

— Nos, persze, ezek nem…

— Á! Szóval beismered?

Széltoló szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, és becsukta.

— Úgy ám. És mindezeken fölül persze ott van még a városunk látogatójának gyáva elárulásával járó erkölcsi gyalázat is. Pfuj, Széltoló!

A Patrícius bizonytalanul intett a kezével. A varázsló háta mögött álló őrök elhátráltak, a kapitányuk pedig néhányat lépett jobbra. Széltoló hirtelen nagyon egyedül érezte magát.