— Pompás lesz — mondta. — Nagyszerű.

Kétvirág az erszényébe nyúlt, és egy hatalmas, kerek aranytárgyat húzott elő, egy pillanatig nézte, aztán visszasüllyesztette. Széltolónak esélye sem volt rendesen megnézni.

— Azt hiszem — mondta a turista —, rám férne egy kis pihenés. Fárasztó út áll mögöttem. Ha megkérhetnélek, gyere vissza délben. Akkor elmegyünk egy kis városnézésre.

— Jó.

— Akkor légy szíves, kérd meg a fogadóst, mutassa meg a szobámat.

Széltoló megtette és nézte az ideges Döncöst, aki futólépésben érkezett valami hátsó helyiségből, ahogy mutatja az utat föl a falépcsőn a söntés mögött. Néhány másodperc múlva a Poggyász felkelt, és utánuk kocogott.

Aztán a varázsló a kezébe nyomott hat aranypénzre pillantott. Kétvirág ragaszkodott ahhoz, hogy első négy napi bérét előre kifizethesse.

Hugó bólogatott és bátorítóan vigyorgott. Széltoló rávicsorgott.

Mint varázslótanonc, Széltoló sohasem ért el jeles eredményt előrelátásból, de most agyában a használatlan területek lüktetni kezdtek, és a jövő ennyi erővel akár rá is lehetett volna vésve élénk színekkel a szemgolyójára. A lapockái közti rész bizseregni kezdett. Tudta, az lenne az ésszerű cselekedet, ha venne egy lovat. Ráadásul igen gyorslábú és jó drága hátasra lesz szüksége… mert Széltolónak momentán egyetlen lókereskedő ismerőse sem jutott eszébe, aki elég gazdag lenne ahhoz, hogy képes legyen visszaadni egy csaknem teljes uncia aranyból.

És aztán, persze, a maradék öt arany segítene abban, hogy hasznos praxist hozzon létre valami biztonságos helyen, mondjuk, úgy kétszáz mérföldnyire. Ez lenne az ésszerű megoldás.

De mi lesz Kétvirággal, aki teljesen egyedül marad egy olyan városban, ahol még a svábbogarak is csalhatatlan ösztönnel érzik meg az aranyat? Csak egy aljas fráter hagyná szegényt magára.

Ankh-Morpork Patríciusa elmosolyodott, de csak a szájával.