Mostanra egész alsó Morpork lángokban állt. Ankh gazdag és tehetős polgárai a folyó túlpartján azonnal bátor helytállással reagáltak a helyzetre: buzgón lerombolták a hidakat. A morporki dokkokban veszteglő, gabonával, gyapottal, faáruval megrakott, kátránnyal vastagon megkent bordázatú hajók azonban már vígan lángoltak, horgonykötelük szénné égett, s az apály mind lejjebb ragadta őket az Ankh-folyón. Part menti palotákat, lugasokat gyújtottak fel, miközben fuldokló szentjánosbogarakként sodródtak a tenger felé. Ráadásul — biztos, ami biztos — a szikrákba belekapott a szél, és eljuttatta azokat a legeldugottabb kertekbe, legtávolabbi szérűkbe is.

E derűs lángolás füstje sok mérföldnyi magasságba emelkedett, szélformázta fekete oszlopként, melyet a teljes Korongvilágból látni lehetett.

Az alig néhány mérföldnyire lévő hűvös, sötét hegycsúcsról, ahonnan két alak figyelte szemmel látható érdeklődéssel, mindenesetre meglehetősen látványosnak tűnt az egész.

A páros magasabbik tagja egy csirkecombot rágcsált. Közben a kardjára támaszkodott, mely alig-alig lehetett rövidebb egy átlagos termetű embernél. Ha nem lengte volna körül éber intelligencia, holmi tengelyföldi barbárnak vélte volna az ember.

Társa jóval alacsonyabb volt, és tetőtől talpig barna köpönyegbe burkolózott. Később, ha alkalma nyílik mozogni, láthatjuk majd, hogy olyan könnyedén lépked, akár egy macska.

Az elmúlt húsz percben egy szót sem szóltak, eltekintve attól a kurta, lezáratlan vitától, melyet arról folytattak, hogy vajon az előbb látott rendkívül színpompás tűzijátékot az olajbolt, avagy Kerible bűbájos varázsboltjának felrobbanása idézte-e elő. Egy rézgarasba fogadtak.

A nagy ember végzett a csont rágcsálásával, a fűbe hajította, és szomorkásan elmosolyodott.

— Odavannak azok a kicsiny sikátorok — mondta. — Szerettem őket.