— Meg az összes kincseskamra — tette hozzá a kis ember. Aztán töprengve nézett maga elé. Mit gondolsz, éghetők a drágakövek? Aszongyák, a szénhez hasonlók.

— Az a sok-sok arany mind megolvad, és lefolyik a kanálisokba — mondta a magas, mit sem törődve társa szavaival. — És az a rengeteg bor felforr a hordókban.

— Úgyis tele volt patkányokkal.

— Az biztos!

— Egyébként sem valami egészséges hely nyár közepén…

— Aha. Bár az ember nem tehet róla, mégis érez egy… hát, egy pillanatnyi…

Elmerengett, aztán felragyogott a képe.

— Viszont tartoztunk a vén Fredornak a Piros Piócában kilenc ezüsttel — jegyezte meg. A kis ember bólogatott.

Hallgattak egy darabig, miközben egy újabb robbanássorozat vörös csíkot vont a világ legnagyobb városának eleddig sötét részén. Aztán a nagy ember megmoccant.

— Menyét…

— Igen?

— Vajon ki csinálta?

A Menyét néven ismert, apró termetű kardforgató nem felelt. Az utat figyelte a vörös megvilágításban. Kevesen jártak ezen az úton, mivel a Deosil Kapu az elsők között volt, amelyek porig égve összeomlottak.

Most mégis ketten közeledtek rajta. Menyét szeme, mely félhomályban volt a legélesebb, két lovast meg valamiféle málhás állatot tudott megkülönböztetni. Minden bizonnyal egy gazdag kereskedő menekül annyi vagyonával, amennyit csak remegő kezekkel össze tudott szedni. Menyét közölte e meglátását társával, és a langaléta felsóhajtott.

— Nehéz kenyér az útonállóélet — vélte a barbár —, de mint mondád, kemény idők járnak, és ma este úgysem vár ránk puha ágy.

Felragadta pallosát, és ahogy az elöl haladó lovas odaért, feltartott kézzel kilépett elé az útra. Arcán jól begyakorolt vigyor terült szét, mely egyaránt szolgált megnyugtatásra és fenyegetésre.

— Már megbocsásson, uram… — kezdte.

A lovas megrántotta a kantárt, és hátravetette a csuklyáját. A nagy ember egy égési sebektől eltorzult arcot és itt-ott megpörkölődött szakállat pillantott meg. Az utazónak még a szemöldöke is leégett.