— Nem. Vagyis nem egészen. Inkább mondjuk úgy, hogy ha a teljes káosz és őrület villámlás lenne, akkor ő az a személy, aki kiáll egy hegycsúcsra nedves rézpáncélban, azt kiabálva: Minden isten rohadék. Akad netán valami harapnivalótok?

— Kaphatsz egy kis csirkét — jegyezte meg Menyét. — Cserébe a sztoriért.

— Hogy hívják az ipsét? — kérdezte Bravd, aki megpróbált úgy tenni, mintha képes lenne követni a beszélgetést.

— Kétvirág.

— Kétvirág? — csodálkozott Bravd. — Micsoda fura név!

Széltoló leszállt a lováról.

— Nektek fogalmatok sincs arról, mi történt. Valami csirkét emlegettetek?…

— Fűszeresen — felelte Menyét. A varázsló felnyögött.

— Jut eszembe — tette hozzá Menyét, és csettintett az ujjaival —, hallottunk egy eszméletlen nagy robbanást úgy fél órával ezelőtt…

— Az olajraktár volt — közölte Széltoló, és arca megrándult a tűzeső emlékétől.

Menyét megfordult, és várakozóan a társára vigyorgott, aki erre felmordult, és odaadott neki egy rézgarast az erszényéből. Aztán elfúló sikoly hallatszott az út felől, mely hirtelen félbeszakadt. Széltoló fel sem pillantott, a csirke teljesen lefoglalta.

— Az egyik dolog, amit képtelen megtanulni, a lovaglás — mondta. Aztán hirtelen megmerevedett, mintha egy hirtelen emlékkép fejbe vágta volna egy homokzsákkal. Rémülten felüvöltött, és bevetette magát a félhomályba. Amikor visszatért, vállán cipelte a Kétvirág nevű, egészen elernyedt fickót. Az illető apró volt és vézna, fura göncöket viselt, például térdnadrágot meg egy olyan inget, melyben a vad és egymást ütő színek olyan kavalkádja látszott, amely még e félhomályban is bántotta Menyét érzékeny szemét.

— Úgy tűnik, nem tört csontja — sóhajtott Széltoló megkönnyebbülten. Erősen zihált. Bravd Menyétre hunyorított, és közelebb lépett, hogy szemügyre vegye azt a valamit, amit messzebbről málhás állatnak néztek.