— Húzz a búsba! — förmedt a magasra. — Te Tengelyföldi

Bravd rádöbbent, hogy elcseszte a nyitójelenetet.

— Nem lépnél félre? — érdeklődött a lovas. — Ugye, megérted, hogy most nincs időm rád? — Körülnézett, és hozzátette: — Ez vonatkozik arra az árnyékimádó, bolhazsák társadra is, bárhol lapuljon éppen.

Menyét kilépett a ló mellé, és felbámult a zilált egyénre.

— Jé, ez itt Széltoló, a varázsló — örvendezett, miközben a varázsló iménti megjegyzését elraktározta emlékezetében egy későbbi bosszú alkalmára. — Rögtön felismertem a hangját.

Bravd nagyot köpött, és hüvelybe dugta kardját. Varázslókba belekötni nem túl kifizetődő, mivel ritkán hordanak magukkal említésre méltó kincset.

— Elég magas lóról beszél ahhoz képest, hogy csak egy útszéli varázsló — motyogta.

— Szó sincs róla — mondta a varázstudó ernyedten. — Úgy be vagyok tojva tőled, hogy a gerincem kocsonyává vált, csak hát jelen pillanatban rémület-túladagolásban szenvedek. Szóval, ha majd azon túlleszek, akkor lesz elég időm illendően megijedni tőletek.

Menyét az égő város felé mutatott.

— Keresztülmentél azon a poklon?

A varázsló megdörzsölte szemét bőrét vesztett, vöröslő kezével.

— Ott voltam, amikor kezdődött. Látjátok azt a fickót? Ott hátul. — Visszafelé mutatott az útra, melyen egyre közeledett az útitársa, aki mellesleg igen furcsa stílusban lovagolt, mivel szinte másodpercenként kizuhant a nyeregből.

— Mi van vele? — kérdezte Menyét.

— Ő tette — mondta Széltoló egyszerűen.

Bravd és Menyét a közeledő egyén felé fordultak, aki fél lábon ugrált lova mellett: másik lába a kengyelbe akadt.

— Ő… gyújtogatott? — kérdezte Bravd, amikor végre képes volt megszólalni.