A büszke Ankh és a kárhozatos Morpork ikervárosa, amelynek a téridő bármelyik városa csupán tükröződése, számos ostrommal dacolt hosszú és mozgalmas történelme folyamán, és minden dúlás után ismét virágzásnak indult. Így hát a tűz és az azt követő árvíz, ami elpusztított mindent, amivel a tűz nem bírt — rendkívül kellemetlen járvánnyal növelve egyúttal a túlélők gondjait — nem tett pontot a város sorsának végére. Inkább csak izzó írásjel, szénszerű vessző, vagy szalamandra-pontosvessző volt egy folytatásos históriában.

Néhány nappal ezen események előtt egy hajó érkezett Ankhba a hajnali dagállyal, és a többi között horgonyt vetett Morpork rakpartjainak és dokkjainak szövevényében. Rakománya rózsaszínű gyöngyökből, tejdióból, horzsakőből, Ankh Patríciusának szánt hivatalos levelekből és egy emberből állt.

Ez az ember volt az, aki tüstént magára vonta Vak Hugó figyelmét, azét a koldusét, aki épp ekkor kezdte meg délelőtti műszakját a Gyöngy Dokknál. Belekönyökölt Csonka Wa bordái közé, és szótlanul az érkezőre mutatott.

Az idegen most a rakparton állt, és néhány erőlködő matrózt nézett, akik egy hatalmas, bronzveretes ládát cipeltek le a pallón. Egy másik férfi, szemlátomást a kapitány, ott állt mellette. Vak Hugó idegszálai (melyek azonnal reszketni kezdtek, ha ötven lépés távolságban tisztátlan arany közelségét érezte) most valósággal szirénáztak az agyában — mert a tengerészt a küszöbön álló meggazdagodás reménye lengte körül.

És bizony, amikor a ládát lerakták az utcakövekre, az idegen az erszényébe nyúlt, és aranypénz csillant. Nem is egy. Arany! Vak Hugó teste rezgett, mint a mogyorófa-vessző víz jelenlétében, és a koldus füttyentett gondolatban. Aztán ismét belekönyökölt Wába, és elzavarta a legközelebbi sikátoron át a város központjába.