Amikor a kapitány visszasietett a hajójára, magára hagyta a jövevényt, aki kissé zavartan nézelődött a rakparton. Vak Hugó felkapta koldustálját, és arcán hízelkedő vigyorral megindult kiszemelt célja felé. Ennek láttán az idegen azonnal kotorászni kezdett az erszényében.

— Jó napot, jó uram — kezdte Vak Hugó, majd felpillantott, és döbbenten látta, hogy a jövevény arcából négy szem mered rá. Megfordult, és futásnak eredt.

— ! — mondta az idegen, és elkapta a karját. Hugó ráébredt, hogy a hajókorláton könyöklő matrózok fennhangon kiröhögik. Ugyanakkor erre szakosodott érzékei a pénz minden mást elsöprő benyomását érzékelték. Megdermedt. Az idegen elengedte, és sietve belelapozott egy kicsi, fekete könyvecskébe, amit az övéből húzott elő. Aztán megszólalt:

— Helló!

— Mi van? — motyogta Hugó. Az idegen értetlenül meredt rá.

— Helló? — ismételte az idegen a szükségesnél hangosabban, és olyan gondosan, hogy Hugó hallhatta, amint minden egyes magánhangzó a helyén cseng.

— Helló neked is! — vágott vissza Hugó. Az idegen szélesen elmosolyodott, és ismét kotorászni kezdett az erszényében. Ez alkalommal a keze egy hatalmas aranypénzzel bukkant elő. Méretére nézve valamivel nagyobb lehetett, mint egy nyolcezer talléros ankhi korona, és bár a mintázata ismeretlen volt, Hugó agyában minden nyelvnél érthetőbben beszélt. A jelenlegi tulajdonosom, csilingelt a fejében a pénz, segítségre és gyámolításra szorul; miért ne adnád meg neki, és akkor te meg én együtt elmehetünk valahova, és kirúghatunk a hámból.

A koldus valamivel oldottabbá vált, és ettől az idegen is kezdte jobban érezni magát. Ismét belekukkantott a kicsiny könyvbe.

— Legyen szíves elkísérni engem egy szállodába, tavernába, fogadóba, menedékházba, karavánszerájba — olvasta.