Mindent pontosan úgy fogok leírni, ahogyan az emlékeimben él. Sem félelemből, sem hízelgésből nem ferdítem el az igazságot, annál is inkább, mivel krónikám szereplőinek többsége mára már halott. Én ugyan ennek a történetnek meglehetősen jelentéktelen alakja voltam, most mégis szólnék néhány szót magamról, így a krónikás bemutatása talán jobban meggyőzi az olvasót szavahihetőségéről.

Negyven évvel ama különös história előtt láttam meg a napvilágot, Wat Brown kisebbik fiaként. Apám patkolókovács volt, a Lincolnshire-től északkeletre fekvő, Ansby nevezetű városkában. Az a vidék Tourneville báró hűbérbirtoka volt. Az ősi kastély a város feletti dombra épült. A környéken egy ferences rendi kolostor is állt, ahová még gyermekként vonultam be.

Miután elsajátítottam az olvasás és az írás művészetét (s attól tartok, mindmáig ez az egyetlen dolog, amihez értek), igyekeztem a kolostor növendékeinek, és az írástudatlan emberek gyermekeinek átadni tudásomat.

Gyermekkori gúnynevemet az alázatosság nevében latinra fordítottam, s így lettem Parvus testvér. A gyermekek, alacsony termetem és rút külsőm ellenére — istennek hála —, mégis bizalmukba fogadtak.

Az Úr 1345. évében a báró, Sir Roger, III. Edward királyunk és az ifjú herceg seregébe toborozta az embereket. Akkoriban a francia uralkodóval álltunk hadban. A gyülekezőhely Ansby volt. Május elejére a sereg teljes létszámmal meg is érkezett. A mi csendes kisvároskánkat óriási zümmögő méhkassá változtatták. Íjászok, nyílpuskások, lándzsások, lovasok verték fel a sátoros utcák nyugalmát. Vége-hossza nem akadt az ivászatoknak, a katonáknál szokásos játékoknak, a hangos jókedvnek. Egyre-másra vitatkoztak, verekedtek, vagy éppenséggel a lányok körül forgolódtak.