Nem egyszer, saját lelki üdvösségükön túl még kis nádtetős házainkra is veszélyt jelentettek. Két ház a tűz martaléka lett. Mindezeken kívül azonban a számunkra szokatlan lelkesedést és büszkeséget is magukkal hozták ezek a derék férfiak, hogy lassanként már az egyszerű jobbágyok is sóvárogva gondoltak az effajta szabad életre. Még én magam is eljátszadoztam hasonló gondolatokkal. Ami azt illeti, számomra nem is volt olyan elérhetetlen, hiszen én voltam Sir Roger fiának nevelője, és a báró úr ügyeit is én magam szedtem rendbe. Sir Roger az írnokává kívánt tenni, de az apát úr hallani sem akart a dologról.

Ezen események közepette látogatott el hozzánk a Wersgor hajó.

Jól emlékszem arra a napra. Valamilyen megbízatást teljesítettem. Aznap nagyon sok eső esett, majd hirtelen újra kisütött a nap. Az utcán az emberek bokáig gázoltak a sárban. Én is nagy igyekezettel kerülgettem a pocsolyákat a céltalanul kóborló katonák között, s közben szorgalmasan viszonoztam az emberek köszönését.

Egyszer csak óriási kiáltás hasított a levegőbe. Mindannyian felkaptuk a fejünket.

Lám! Csodának lehettünk tanúi. Az égbolton egy óriási, fémből készült hajó ereszkedett alá. Ahogy közeledett, egyre nagyobbra duzzadt. A napsugarak annyira elvakítottak, hogy nem is láttam tisztán az alakját. Talán leginkább egy óriási hengerhez hasonlított. A hossza úgy hétszáz méter lehetett, s teljesen hangtalanul ereszkedett egyre lejjebb. Csak a szél zúgását lehetett hallani.

Valaki kétségbeesetten sikítozott. Egy asszony térdre vetette magát a sárban, és eszelősen imádkozni kezdett. Egy férfi egyre csak azt kiabálta, hogy ez a büntetés a bűneinkért, majd ő is térdre borult. Jóllehet, az alázat ezen megnyilvánulása igazán dicséretes, én azonban csak arra tudtam gondolni, ha pánik tör ki, az emberek ebben a tömegben agyontapossák egymást. Istennek azonban bizonyosan nem ez a szándéka, feltéve, hogy valóban ő küldte hozzánk ezt a különös látogatót.