— Lehetne-e a Földön két kilónyi wolframot találni?

E gondolatokban természetesen sem a Föld, sem a kiló, sem a wolfram szó nem szerepelt, mégis hibátlanul megértettem kérdése lényegét.

— Nehéz feladatnak tűnik — gondolkoztam fennhangon.

Kurta mozdulatot tett.

— Akkor hát arra vagyunk ítélve, hogy ezen a bolygón éljünk!

És a puszta gondolattal egyidejűleg megéreztem a rátörő kétségbeesés okozta megrendülést.

— Rosszul fejeztem ki magam — helyesbítettem.

Egyik páciensem, aki a Roche-kastélyban lakik, valamikor egy öntöde igazgatója volt, és gyakran megcsodáltatta velem speciális acélfajtákból és ritka fémekből álló gyűjteményét. Mivel a wolfram igen nagy fajsúlyú, lehetséges, hogy a birtokában levő kis tömb megvan két kiló. Nehéz lesz rábeszélni, hogy váljon meg tőle. De feltételezve a legrosszabbat, nem lehetetlen — ámbár több időt vesz igénybe —, hogy másutt is megtalálható ez a fémmennyiség.

Miközben gondolataimat átadtam vendéglátóimnak, arcuk fokozatosan felderült. Mégígértem, hogy már másnap reggel utánanézek a dolognak, s mivel észrevettem, hogy munkájukban zavarom őket, elbúcsúztam tőlük. Az erdőben semmiféle akadályba nem ütköztem, csak akkor éreztem egy lassú, de erőteljes nyomást a hátamban, amikor áthaladtam a körön.

Másnap reggel kilenc órakor megjelentem a Roche-kastélyban. Páciensem nem tartózkodott otthon. Feleségének dobogó szívvel adtam elő látogatásom célját, és ürügyként egy fontos és sürgős kísérletre hivatkoztam. A vitrinben kiállított fémtömb nem nyomott két kilót, de a szekrényfiókban heverő másik meghaladta ezt a súlyt. Az asszony hajlandó volt kölcsönadni, azzal a feltétellel, ha megígérem, hogy egy hónapon belül visszahozom. Végül is, amint hallani fogod, már egy héttel később visszavittem, ha nem is azt, de egy ugyanolyan súlyú wolfram tömböt.