A kargok egyik csoportja egyenest a Nagy-szakadékig kergette a szellemeket, fel az Ár forrása feletti szirtfal tetejére, ahonnan az üldözött kísértetek felszökkentek a levegőbe, s elenyésztek a szertefoszló ködben, míg üldözőik sikoltva zuhantak le ködön és vakító napfényen át a mélység sziklás, sekély vizű fenekére. Akik pedig mögöttük jöttek, és nem estek le, hátrahőköltek a meredély szélén, s fülüket hegyezték. Rettegés telepedett a kargok szívére, s a falusiak helyett kezdtek egymás után kutatni e sejtelmes szürkeségben. Összeverődtek a hegyoldalban, de még ott is szellemalakok és kísértetek tűntek fel közöttük, meg árnyak, melyek hátulról támadtak rájuk késekkel s dárdákkal, aztán nyomuk veszett megint. A kargok egytől egyig futásnak eredtek, le a hegyről, némán, botladozva, míg elő nem bukkantak a tömör, hamuszín felhőből hirtelen s váratlan, alattuk pedig kitárult tisztán és ragyogón a reggeli napfényben fürdő folyó s a zuhogók. Akkor megálltak, egybegyűltek és hátratekintettek. Az ösvényt sűrű, sötét, gomolygó ködfal torlaszolta el, láthatatlanná téve mindent, ami mögéje esett. Belőle két-három lemaradt harcos tört még lélekszakadva, bukdácsolva elő, jókora lándzsájuk verte a vállukat, mint holmi súlyos kő. Egyetlen karg sem nézett vissza többet, nyakuk közé kapták a lábukat, hogy ezt az elátkozott helyet mielőbb elhagyhassák.

Lejjebb, az Északi-völgy aljában aztán kijutott a kargoknak a harcból. A Keleti-rengeteg városai Ovarktól a tengerpartig, hadrendbe állították a férfinépet, s a Gontot dúló ellenségre küldték. Egymás után ereszkedtek le a hegyekből a csapatok, s még aznap meg a rákövetkezőn a kargok visszaszorultak Keleti Kapu partjaihoz, ahol hajóikat felégetve lelték; így küzdöttek végül háttal a tengernek, míg a gontiak mind egy szálig le nem kaszabolták őket. Vérük ott vöröslött a Szarv-öböl fövenyén, míg a dagály végleg el nem födte.

Azon a reggelen Tízégerben meg a Nagy-szakadéknál odafenn egy ideig még tartotta magát a nyirkos, szürke felleg, aztán hirtelen magasba lendült, kavarogni kezdett és szertefoszlott. Hol itt, hol ott állt fel valaki a kristálytiszta reggeli szélben, s álmélkodva tekintgetett széjjel. Emitt egy halott karg feküdt, hosszú, csatakos, kese haja kibomolva, amott a tízégeri tímár, ki harcban esett el, mint egy király.