Odalent a faluban a felgyújtott ház még mindig lángokban állt. Rohant mindenki tüzet oltani, hiszen a csata véget ért már. Hókára, a bronzkovács fiára az utcán találtak rá, ahogy a nagy tiszafa mellett állt sértetlenül ugyan, de némán és kábán, mint aki megkukult. Jól tudták, hogy mit tett értük, ezért apja házába vitték, és elküldtek a boszorkányért, hogy bújjék elő barlangjából, s gyógyítsa meg a legénykét, ki megmentette életüket jószágukkal egyetemben; mindössze négyen estek a kargoknak áldozatul s egyetlen ház a lángok martalékául.

Fegyver nem ütött sebet a fiún, de sem szólni, sem enni, sem aludni nem bírt; látszólag nem hallotta, mit mondtak neki, s nem ismerte fel a látására betért falusiakat. Egy varázsló sem volt a környéken, aki bajára ismerte volna a gyógyírt. Nénje így szólt:

— Túlfeszítette az erejét, és a tudománya nem volt e]ég, hogy segítsen neki.

Ekként feküdt Hóka süketen és némán, ám ezen idő alatt a történet a fiúcskáról, ki ködszövéssel s árnyak seregével futamította meg a karg lándzsásokat, szájról szájra járt az Északi-völgyön meg a Keleti-rengetegen át s a hegyvidéken keresztül-kasul, mígnem híre a fővárosba, Gonti Kapuba is eljutott. Így történt, hogy a szarv-öbölbeli öldöklést követő ötödik napon egy idegen érkezett Tízégerbe, egy se nem öreg, se nem fiatal ember, födetlen fővel, vállán köpönyeggel, s kezében akkora nagy tölgyfa botot tartott könnyűszerrel, mint ő maga. Az Ár mentén nem fölfelé, folyásiránnyal szemben jött, hanem lefelé, a magas hegyi erdők felől. A falubeli asszonyságok látták rögvest, hogy varázsló, s amikor elárulta, hogy javasember, a kovács házához vitték menten. Az idegen kiküldött mindenkit, kivéve a fiú nénjét és az apját, majd a dikó fölé hajolva — melyen a semmibe révedő szemmel feküdt Hóka — mindössze annyit tett, hogy kezét a fiú homlokára fektette, s megérintette az ajkát.