Erőteljes, nyurga vadóc lett, fürge és harsány, dacos és indulatos. A többi falubeli gyerkőccel együtt kecskét őrzött a forrásvidék fölötti meredek réteken, majd amikor annyira megerősödött, hogy föl-le tudta rángatni a hosszú fújtatószárakat, apja maga mellé vette kovácssegédnek, s fizetségként bőven osztott pofont s korbácsütéseket. Hókának nem sok hasznát lehetett venni. Elillant mindig, mint a kámfor; hol az erdő mélyén kószált, vagy az Ár sekélyeseiben úszkált, mely hideg vizű, sebes sodrú, mint Gont szigetén minden folyó, hol meg sziklákon és szakadékokon át kúszott az erdőhatáron túl fel a magasba, honnan megláthatta a széles tükrű északi óceánt, melyen Perregálon túl szigetnek nyoma sincsen már.

Elhunyt anyjának egyik nővére a faluban lakott. Ő viselte gondját a kisdednek, míg kellett, de neki magának is megvolt a dolga, ezért hát nem törődött vele tovább, amint a gyermek el tudta látni magát. Ám egy napon, amikor a fiú hétesztendős volt, s tanulatlan elméje mit sem sejtett a világban uralkodó tudományokról és erőkről, meghallotta, ahogy nagynénje egy kecskét szólongatott, mely egy kunyhó zsúpfedelére ugrott fel, s nem volt hajlandó lejönni onnét, csak amidőn nénje egy bizonyos versikét rikkantott reá, szökkent le rögvest a jószág. Másnap, amint hosszú szőrű kecskéit terelgette Hóka a Nagy-szakadék legelőin, odakiáltotta nekik a hallott szavakat, bár se céljukat, se értelmüket, sem pedig mibenlétüket nem gyanította:

Nót hírt melk men jolk hen mert hen!

Hangosan kántálta el a versikét, s a kecskék megindultak feléje. Rohanvást jöttek egyszerre mind, némán. Sárga fényű, komor tekintetüket Hókára szegezték.

Ő csak nevetett, és újra elharsogta a rigmust, mellyel a kecskéket úgy megbabonázta. Azok még közelebb jöttek, s tülekedve szorongtak körüle. Hóka egyszerre megrémült vaskos, hegyes szarvuktól, különös szemüktől s különös némaságuktól.