Megpróbálta lerázni őket, s futásnak eredt, de a kecskék egy csomóban rohantak vele. Ekként robogtak be aztán a faluba az összezsúfolódott kecskék, mintha kötéllel tekerték volna őket szorosan körbe, a nyáj közepén a síró-rívó fiúval. A falusiak kifutottak a házakból, szidták a kecskéket, s kacagták a fiút. Előjött a fiú nénje is, de ő nem nevetett. Szólt valamit a kecskéknek, mire azok mekegve, legelészve bóklászni kezdtek, felszabadulva az igézet alól.

— Jöjj velem! — szólt az asszony Hókának.

Elvitte a kunyhójába, hol magában éldegélt. Gyermekeket általában nem eresztett be oda, így azok messze elkerülték a helyet. Az alacsony, sötét és ablaktalan viskóból gyógyfüvek illata áradt: menta, vadfokhagyma és kakukkfű, cickafark, örvénygyökér és pipitér, csillaghúr, szarkaláb, baradicskóró és babér, melyek a mestergerendára akasztva száradtak. A füvesasszony keresztbe vetett lábbal ült a tűz mellett, majd borzas fekete haja mögül a fiúra sandítva megkérdezte, mit mondott a kecskéknek, és vajon tudja-e, miféle vers volt az. Amikor látta, hogy Hókának fogalma sincs róla, és a kecskék mégis megigézve követték őt, rájött, hogy született adottság benne az erő.

Hogy testvérhúga fia, az asszonyt közömbösen hagyta, de mostantól más szemmel nézett rá. Megdicsérte, s felajánlotta, hogy megtanítja inkább kedvére való mondókákra, amire például a csiga kitekint a házából, vagy arra, ami lecsalogatja a sólymot az égből.

— Igen, azt a szót tanítsd meg nekem! mondta Hóka, túl a kecskék okozta riadalmon s az okosságának szóló dicsérettől öntelten.

A füvesasszony így szólt:

— Ha megtanítlak is reá, azt a szót sohasem árulhatod el a többi gyereknek.

— Megígérem.

Az asszony elmosolyodott ezen a buzgó együgyűségen.

— Jól van hát. De azért varázslattal pecsételem meg az ígéretedet. Mindaddig néma leszel, míg én föl nem oldom a varázst, s akkor sem — amikor szólnod lehet már — tudod majd kiejteni a szádon, amit tőlem tanultál, ha más esetleg meghallaná. Őriznünk kell mesterségünk titkait.