Ahogy nekifogott olvasni és egymás után megfejteni a rúnákat s jeleket, hirtelen rettenet szállta meg. A szeme kimeredt, s addig le sem tudta venni a lapról, míg végig nem olvasta az egész magyarázatot.

Ezután feltekintve látta, hogy a házban sötét lett. Tehát teljes sötétségben olvasta el a szöveget. Újra lepillantott a könyvre, ám nem tudta már kivenni a rúnákat. S a rettenet tovább erősödött benne, mígnem valósággal a székhez láncolta. Kóbor megborzongott. Fejét hátrafordítva meglátott valami éjnél is sűrűbb, sötét és torz árnyalakot lapulni a csukott ajtó mellett. Rémlett, mintha felé nyúlott volna, s suttogva egyre őt szólongatta, de a szavak értelmét Kóbor fel nem foghatta.

Ekkor az ajtó kivágódott. Egy férfi rontott be, körötte vakító, fehér fény lobogott, s e sudár, tündöklő alak hirtelen s bőszen fennhangon beszélni kezdett. A sötétség és a suttogás abbamaradt s szertefoszlott.

A rettegés alól felszabadult Kóbor, de még mindig halálosan félt, hiszen Oromon, a mágus állt fényárban a küszöbön, s tölgyfa botja fehéren izzott a kezében.

A mágus egyetlen szót sem szólt, Kóbor mellet elhaladva világot gyújtott, és a könyveket elrakta a polcra. Aztán a fiúhoz fordulva rákiáltott:

— Soha többé ne műveld e varázslatot, ha nem akarod élted s erőd veszélybe sodorni! Ez volt-e, amit a könyvekben kerestél?

— Nem, mester — motyogta a fiú, és szégyenkezve bevallotta Oromonnak, mi után kutatott, s miért.

— Nem megmondtam neked, hogy annak a lánynak az anyja, a nagyúr asszonya boszorkány?

Valóban, Oromon említette egyszer, csakhogy Kóbor nemigen figyelt oda, pedig tudhatta már, hogy Oromon semmit sem mond neki hiába, csak ha alapos oka van rá.