Mikor rápillantott a tűzhely sarkában álló tölgyfa botjára, s eszébe jutott, hogy űzte ki annak ragyogása a gonoszt a sötétből, őszintén Oromon mellett kívánt maradni, őt hosszú, távoli utakra követni rengetegből rengetegbe s tőle a hallgatást eltanulni. Mindazonáltal más, csillapíthatatlan vágyak is gyötörték: becsvágy és tettvágy. Az Oromon képviselte út hosszúnak, lassú mellékösvénynek látszott, amikor pedig az ő vitorláit tengeri szelek dagaszthatnák egyenest a Legbenső-tenger s a Bölcsek szigete felé, ahol varázserők sziporkáznak a légben, s a főmágus csodák szőnyegén lépked.

— Mester — mondta Kóbor —, elmegyek Kútfő szigetére.

Így hát néhány nappal később, egy verőfényes tavaszi reggelen Oromon lekísérte őt a Bukófaltól vezető meredek gyalogúton a tizenöt mérföldnyire fekvő gonti Nagy Kapuba. A városkapunál, a faragott sárkányok között ott álltak a város őrei, s amint észrevették a mágust, kirántott karddal letérdeltek, s üdvözölték őt. Ismerték, és nemcsak a Herceg parancsára, hanem saját jószántukból is tisztelték, hiszen tíz évvel azelőtt Oromon mentette meg városukat a földrengéstől, mely földig rombolta volna a díszes tornyokat, s kőgörgeteggel torlaszolta volna el a Páncél-szirtek közti csatornát. Oromon szólott a Gont-hegységhez, lecsöndesítette, s úgy zabolázta meg a Bukófal rázkódó bérceit, mintha rémült állatot szelídített volna meg. Kóbor hallott már erről ezt-azt beszélni, s most, hogy csodálkozva látta, mint hajtanak térdet a felfegyverzett kapuőrök jámbor mestere előtt, eszébe jutott minden. Szinte félve tekintett föl erre az emberre, ki megfékezte a földrengést; ám Oromon arca szelíd volt, mint mindig.

Lesétáltak a rakpartra, ahol a kikötőmester sietve jött Oromon üdvözlésére, s kérdezte, miben állhat rendelkezésére. A mágus megmondta, mire az rögvest megnevezett egy a Legbenső-tenger felé tartó hajót, amely Kóbort utasként felvenné a fedélzetére.

— Vagy ha elég ügyes a fiú — szólt a kikötőmester —, beválhat mint széltámasztó. Nincsen idővető a hajón.