— Jól van — válaszolt a fiú. Dehogy akarta ő társait beavatni a titokba, hiszen olyasmit vágyott tudni s végbevinni, ami azoknak talány volt s marad.

Hóka csendben ült, mialatt boszorkány nénje feltűzte loboncos haját, megkötötte az övét a derekán, majd maga alá húzott lábbal ismét letelepedett a tűz mellé, s néhány marék levelet szórt a lángokba. Füst gomolygott fel a kunyhóban, betöltve a sötétséget, s az asszony énekelni kezdett. Hangja időnként magasba csapott, majd mélyre váltott, mintha valaki másnak a hangja volna. A dallam csak szállt egyre, miközben a fiú azt sem tudta már, ébren van-e vagy álmodik, a boszorkány sohasem csaholó, vén fekete kutyája pedig füsttől vörös szemmel ott kuporgott mellette. Aztán beszélni kezdett az asszony, Hókának ismeretlen nyelven, s kényszerítette, hogy utánamondjon bizonyos igéket és szavakat, míg létre nem jött a varázs, mellyel Hókát akarta fogva tartani.

— Beszélj — szólott a boszorkány, hogy kipróbálja, hatott-e a bűbáj?

Beszélni azt nem tudott, de Hóka elnevette magát.

A néne kissé megrémült a fiú keménysége láttán, hiszen a tőle telhető legerősebb varázst bocsátotta reá: az volt ugyanis a terve, hogy nemcsak hangját s hallgatását vonja befolyása alá, hanem egyúttal maga mellé köti boszorkányinasnak. A fiú meg — noha igézet alatt állt — csak kacagott. A boszorkány nem szólt semmit. Tiszta vizet locsolt a tűzre, míg el nem oszlott a füst. aztán inni adott a fiúnak. Amikor kitisztult a levegő, s Hóka visszanyerte a hangját, nénje elárulta neki a sólyom nevét, a hívó szót, amire hozzárepül a madár.

Ezzel Hóka megtette az első lépést azon az úton, melyen egész életében járnia adatott: ezen az úton, a mágia útján vetődött el végül — egy árnyat üldözve, hajszolva — a halál birodalmának napfénytelen partjaira. Ám akkor, az első lépések megtételekor szélesnek, fényesnek ígérkezett ez az út.