Hírük északra, Gontra is eljutott, ám a gonti nagyurak figyelmét a kalózkodás kötötte le, s a más országokat érő csapásokkal nemigen törődtek. Azután Lápos is elesett, kifosztották, letarolták, lakóit rabigába hajtották, s földjén ma is csak romok tenyésznek. Győzelmi mámortól hajtva a kargok eztán Gont felé fordultak, harminc nagy gályából álló seregükkel a Keleti Kapunak rontottak. A várost legyőzték, elfoglalták, felégették, majd hajóikat őrökre hagyva az Ár folyó torkolatában, benyomultak az Északi-völgybe rombolva, fosztogatva, embert s jószágot lemészárolva. Előretörés közben bandákra szakadtak, s raboltak, harácsoltak kényükre-kedvükre. Szökött rabok hozták a rémhírt a hegyi falvakba. Tízéger népe hamarosan láthatta, hogy festi feketére a füst a keleti égboltot, s akik azon az éjjelen felkapaszkodtak a Nagy-szakadékhoz, s lenéztek, azok tekintete a völgyet betöltő füstgomolyra esett, melyet itt is, ott is vörös lángnyelvek törtek meg, s az aratásra váró szántóföldek lángba borultak, vagy kertek perzselődtek fel; sercegve égett a gyümölcs az izzó ágakon, s csűrök, tanyák üszkös romjai parázslottak.

A falusiak közül sokan fölmenekültek a szurdokba, és elrejtőztek az erdőben, sokan fölkészültek, hogy harcoljanak az életükért, ám sokan csak lézengtek jajveszékelve. A boszorkány azokkal tartott, akik menekültek, és egyedül elbújt egy barlangban fent a Kopársánc-szakadéknál, s varázsigékkel pecsételte le a barlang száját. Hóka apja, a bronzkovács a faluban maradt, meg nem vált volna semmiképp olvasztókemencéjétől s műhelyétől, hol ötven dolgos évet eltöltött. Egész éjjel munkálkodott, ami kész bronzot csak talált, abból mind dárdahegyet kalapált, a többiek pedig segítettek neki a hegyeket kapa- és gereblyenyelekre kötözni, nem lévén idő megfelelő hüvelyt és nyelet eszkábálni hozzá. Más fegyver nem volt a faluban, csak vadászíj és kurta bicska, hisz a gonti népi nem harcias fajta; hírüket nem mint harcosok, hanem mint kecsketolvajok, tengeri kalózok és varázslók szerezték.