Szobája csaknem a város főszintjén volt, s így néhány lépéssel kijutott az utcára vezető egyik spirális rámpára. Nem vette igénybe a mozgójárdát, a keskeny gyalogjárón ment — különc dolog volt, hiszen hosszú mérföldeket kellett megtennie. De jólesett neki ez a testgyakorlás, mert csillapította háborgó elméjét. Amellett oly sok látnivaló volt, hogy kár lett volna elrohanni Diaspar legfrissebb csodái mellett, amikor egy örökkévalóság áll előtte.

A város művészi köreiben — és Diasparban életének egyik vagy másik szakaszában mindenki művész volt — az a szokás uralkodott, hogy a művészek a mozgójárda mentén kiállították legfrissebb alkotásaikat, hogy a járókelők megcsodálhassák őket. Ilyen módon az egész lakosság rendszerint már néhány napon belül kritikusan megvizsgált minden figyelemreméltó művet, s kifejezésre juttatta rájuk vonatkozó nézetét. Aztán a véleménygyűjtő készülékek, amelyeket — bár elégszer megkísérelték — senki se vesztegethetett meg, nem vezethetett félre, feljegyezték az így megszületett ítéletet, s ez döntötte el, hogy remekműről van-e szó vagy sem. Ha elegendő igenlő szavazat volt, a mátrixot betáplálták a város emlékezetébe, úgyhogy bárki bármikor a jövőben az eredetitől megkülönböztethetetlen másolatot kaphatott belőle.

A kevésbé jeles alkotásoknak a szokásos sors jutott osztályrészül. Vagy eredeti elemeire bontották fel őket, vagy a művészek barátainak otthonaiba kerültek.

Alvin útközben csak egyetlen olyan műtárgyat látott, amely többé-kevésbé tetszett neki. Kecsesen ívelt felfelé, bimbózó virágra emlékeztetett. Lassan emelkedett ki egy picinyke színes magból, bonyolult spirálisokká és szirmokká terült szét, aztán hirtelen összeomlott, és újból kezdte a ciklust. De nem pontosan ugyanúgy, mert a ciklusok mind különbözőek voltak. Bár Alvin számos lüktetést végignézett, mindig volt valamilyen finom, meghatározhatatlan különbség, még ha az alapminta ugyanaz maradt is.