Amikor Jeserac és a szülei eltűntek szeme elől, Alvin sokáig feküdt, igyekezett semmire se gondolni. A szobát lezárta maga körül, hogy senki se zavarhassa meg révületében.

Nem aludt; az alvás élményét nem ismerte, mert az a nappal és az éjjel világának jelensége volt, itt pedig örök nappal uralkodott. Ennél jobban nem tudta megközelíteni ezt az elfelejtett állapotot, s bár valójában nem volt szükséges számára, tudta, hogy most segít majd összeszedni gondolatait.

Nagyon kevés újat tudott meg; abból, amit Jeserac elmondott neki, csaknem mindent már amúgy is sejtett. De más sejteni valamit, s megint más, ha a sejtelem megcáfolhatatlanul beigazolódik.

Hogyan fogja ez befolyásolni életét? Ezt nem tudhatta biztosan, s a bizonytalanság új érzés volt számára. Talán nem okoz majd semmiféle különbséget; ha ebben az életében nem tud tökéletesen hozzáidomulni Diasparhoz, majd hozzáidomul a következőben — vagy az azt követőben…

De alighogy megfogant benne e gondolat, máris elvetette. Diaspar elegendő lehet a többieknek, de neki nem elegendő. Abban nem kételkedett, hogy ezer életet is leélhet valaki anélkül, hogy kimerítené a város összes csodáját, vagy megízlelné mindazoknak az élményeknek valamennyi permutációját, amelyeket nyújtani tud. Mindezt ő is megteheti — de ha ennél többet nem tehet, sohasem lesz elégedett.

Csak egyetlen problémával kell szembenéznie. Mi az a több, amit tenni lehet?

Ez a megválaszolatlan kérdés kizökkentette révületéből. E nyugtalan hangulatban nem maradhat itt, s a városban csak egyetlen hely van, ahol nyugalmat találhat.

A fal egy része szétfoszlott, ahogy rajta keresztül kilépett a folyosóra, polarizált molekulái csak annyira állták útját, mintha enyhe szellő fújt volna az arcába. Sokféle módon, minden erőkifejtés nélkül elvitethette volna magát céljához, de inkább gyalog ment.