Az ősi mítoszok olykor-olykor mégis kísértették őket, nyugalmukat megzavarta, valahányszor a Birodalom legendáira emlékeztek, azokra az időkre, amikor Diaspar még fiatal volt, sok-sok Nappal tartott fenn kapcsolatot, s ebből szívta az életnedvet. Nem kívánták vissza a régi időket, mert beérték az örök ősszel. A Birodalom dicsősége már a múltba foszlott, s ez így is volt rendjén — mert emlékeztek rá, mi lett a Birodalom vége, s a Támadók gondolatára magának az űrnek borzongató fagya járta át csontjaikat.
Ilyenkor aztán újból a város meleg életében kerestek menedéket, a hosszú aranykorban, amelynek kezdetei immár feledésbe merültek, vége pedig a még távolabbi jövőben szunnyadozott. Mások csak álmodoztak ilyen korról, ők azonban el is jutottak ide.
Mert bár több mint ezermillió esztendő szállt el felettük, ugyanabban a városban éltek, és csodák csodája, örökre változatlan utcákon jártak-keltek.
ELSŐ FEJEZET
Hosszú órákba telt, amíg kiverekedték magukat a Fehér Férgek barlangjából. De még most sem tudhatták biztosan, nem üldözi-e őket a sápadt szörnyek valamelyik csapata — fegyvereik ereje viszont már csaknem teljesen kimerült. Előttük az úszó fénysugarak, amelyek rejtelmes vezetőik voltak a Kristályhegy labirintusaiban, még mindig hívogatták őket. Követték a fényt, nem volt más választásuk, noha lehet, hogy újból, mint korábban már annyiszor, még rettentőbb veszélyekbe csalja őket.
Alvin visszapillantott, hogy valamennyi társa ott jár-e a nyomában. Alystra közvetlenül mögötte lépkedett, kezében tartotta a hideg, de örökégő fénygömböt, amely kalandjuk kezdete óta oly sok rémséget és szépséget tárt elébük. A keskeny folyosót sápadt fehér ragyogás öntötte el, visszaverődött a csillogó falakról; ameddig a lámpa energiája kitart, láthatják, merre mennek, bármilyen látható veszély jelenlétét felfedezhetik. De Alvin nagyon jól tudta, hogy ezekben a barlangokban nem a látható veszélyek a legfenyegetőbbek.