Alystra mögött Narillian és Floranus jött, a projektorok súlya alatt görnyedezve. Alvin agyán keresztülfutott a gondolat, miért ilyen nehezek ezek a projektorok, hiszen könnyűszerrel el lehetett volna látni őket gravitáció-semlegesítővel. Mindig ilyesmin törte a fejét, még a legveszedelmesebb kalandok közepette is. Valahányszor ilyen gondolatok merültek fel az agyában, úgy érezte, mintha a valóság struktúrája egy pillanatra meginogna, s az érzéki világ mögött valamilyen teljesen más univerzum villanna fel előtte…

A folyosó puszta falban ért véget. Vajon a fénysugár újból becsapta-e őket? Nem — mert még oda sem értek a sziklához, amikor az máris szétporladt. A falat egy forgó fémdárda hasította át, amely egykettőre hatalmas csavarrá szélesedett. Alvin és a barátai hátraléptek, vártak, hogy a gép utat törjön magának a barlangba. A fém fülsiketítő csikorgással fúródott bele a sziklába — visszhangja bizonyára betölti a hegy minden zegzugát, felébreszti valamennyi iszonyatos fajzatát! — , a földvájó átvágta magát a falon, és megállt mellettük. Tömör ajtó nyílt meg rajta, s felbukkant mögüle Callistron, odakiáltott nekik, hogy siessenek. (Miért Callistron? — töprengett Alvin. — Neki mi keresnivalója van itt?) Egy másodperccel később már biztonságban voltak, s a gép előrelendült velük, megkezdte útját a föld mélységein keresztül.

A kaland véget ért. Hamarosan, ahogy ez történni szokott, hazaérnek, s minden csoda, rettegés és izgalom már csak puszta emlék lesz. Fáradtak, de elégedettek voltak.

A talaj lejtéséből Alvin látta, hogy a földvájó lefelé halad a föld mélyébe. Callistron alighanem tudja, mit csinál — ez az út vezet hazafelé. Mégis kár, hogy erre mennek…

— Callistron — tört ki belőle —, miért nem felfelé megyünk? Senki sem tudja, milyen is valójában a Kristályhegy. Milyen csodás volna valahol a lejtőjén kiérni, meglátni az eget és az egész környező tájat. Elég soká voltunk már a föld alatt.