A nagy park alkotója — egyesek szerint magának Diasparnak építője — kissé lesütött szemmel ült, mintha a térdére kiterített térképet vizsgálná. Arcán oly különös, talányos kifejezés tükröződött, amely már sok-sok nemzedék óta tömérdek fejtörést okozott a világnak. Egyesek a művész puszta szeszélyének tekintették, mások viszont úgy érezték, hogy Yarlan Zey valamilyen titokzatos tréfán mosolyog.

Az egész épület talányos volt, mert a város történelmi feljegyzésében semmiféle utalást nem lehetett rá találni. Alvin még azt sem tudta biztosan, hogy a „sír” szó mit jelent: Jeserac valószínűleg megmagyarázhatta volna neki az értelmét, mert örömét lelte az elavult szavak gyűjtésében, s mondataiba — hallgatóinak legnagyobb zavarára — minduntalan beleszőtte őket.

Erről a központi magaslatról Alvin végignézhetett az egész Parkon, a fák fölött ellátott a városon túlra is. A legközelebbi épületek csaknem két mérföldre álltak, alacsony övezetet alkottak, amely teljesen körülfogta a Parkot. Túl rajtuk, hosszú sorokban, egyre magasabbra ívelve álltak a tornyok és a teraszok, amelyek a város zömét alkották. Mérföldes messzeségbe 30 húzódtak tova, lassan kapaszkodtak fel az égre, egyre bonyolultabbá és monumentalitásukban egyre lenyűgözőbbé váltak. Diaspart zárt egységnek tervezték meg, egyetlen hatalmas gépezet volt. De bár külső megjelenésének bonyolultsága csaknem elkábította a nézőt, mégis csupán halványan célzott azokra a rejtett technológiai csodákra, amelyek nélkül e hatalmas épületek élettelen síremlékek lettek volna.

Alvin a világának határaira meresztette szemét. Tíz-húsz mérfölddel odább, ahol a körvonalak már belevesztek a messzeségbe, húzódtak a város külső bástyafalai, amelyekre szinte ráterült az égbolt. Túl rajtuk a semmi, a sivatag sajgó pusztasága, ahol az ember egykettőre megőrülne.