— Nem tetszik nekem ez a hely — siránkozott Alystra. — Túl hideg. — Valószínűleg soha életében nem borzongatta meg valóságos hideg, s Alvint némi bűntudat fogta el. Figyelmeztetnie kellett volna a lányt, hogy hozzon magával kabátot — jó meleget, mert Diasparban minden öltözék pusztán díszül szolgált, semmiféle védelmet nem nyújtott.

Mivel Alystra egyedül az ő hibájából került ebbe a kellemetlen helyzetbe, Alvin szó nélkül átadta neki a kabátját. Ebben nem volt semmiféle lovagiasság; a nemek között már olyan régóta teljes egyenlőség uralkodott, hogy az efféle szokásoknak nyoma se maradt. Ha fordítva esik a dolog, Alystra is odaadta volna a kabátját Alvinnak, s az szó nélkül elfogadta volna.

A hátszélben kellemes volt a járás, s hamarosan el is jutottak az alagút végéhez. Itt egy tág résekkel áttört, díszes kőpárkány állta útjukat, ami rendjén is volt, hisz a puszta semmi peremén álltak. A nagy légakna a torony meredek homlokzatára nyílt, s lábuk alatt egy legalább ezerlábnyi függőleges fal volt. Odafent álltak a város legkülső bástyáin, s alattuk terült el Diaspar. Lakói közül csak keveseknek volt valaha is részük ebben a látványban.

A látkép a fordítottja volt annak, amit Alvin a Park közepéből látott. Innen föntről letekinthetett a város szíve felé hosszú áradatban leereszkedő koncentrikus kő— és fémtömbökre. A távolban, a közbeeső tornyoktól részben elrejtve, megpillantotta a pázsitot, a fákat és az örökké körbefutó folyót. Még messzebb Diaspar túlsó bástyái újból az ég felé kapaszkodtak.

Oldalán Alystra is elgyönyörködött a látványban, de meglepetést nem érzett. Már számtalanszor látta a várost más, csaknem ugyanilyen jól elhelyezett kilátótornyokról s hozzá a mostaninál sokkal nagyobb kényelemben.