A folyosó hamarosan lejteni kezdett, míg aztán újból derékszögbe görbült. A padló észrevétlenül lelassult, s végül megállt egy hosszú csarnokban, amelyet tükrök szegélyeztek. Alvin sejtette, hogy itt reménytelen próbálkozás volna Alystrát siettetni. Nemcsak azért, mert egyes női jellegzetességek Éva óta változatlanul továbbéltek, hanem mert ennek a lenyűgöző helynek senki se bírt volna ellenállni. Sehol Diasparban, Alvin tudta, nem akad párja. A valóságos látványt a művész valamilyen szeszélyéből csupán néhány tükör vetítette vissza — és ezek is, Alvin bizonyosra vette, állandóan változtatják síkjukat. A többi kétségtelenül visszatükrözött valamit, de mégis kissé meghökkentő látvány volt egy állandóan változó és teljesen képzeletbeli környezetben sétálni.

A tükör mögötti világban olykor erre-arra járkáló emberek bukkantak fel, s Alvin nemegyszer látott ismerős arcokat. Rögtön tudta, nem olyan barátokat lát, akikkel ebben az életben valaha is találkozott. Az ismeretlen művész elméjén keresztül a múltba pillantott vissza, s a jelenlegi világban élő emberek korábbi inkarnációit látta. Ez kivételességére emlékeztette, s elszomorította a gondolat, hogy akármeddig időzik is e változó képek előtt, önmagának semmiféle régi tükröződését nem fogja megtalálni.

— Tudod, hol vagyunk? — kérdezte Alystrától, amikor befejezték sétájukat a tükrök előtt. A lány tagadóan rázta a fejét.

— Gondolom, valahol közel a város széléhez — válaszolta közömbösen. — Úgy látszik, hosszú utat tettünk meg, de hogy milyen messzire jutottunk, arról fogalmam sincs.

— A Loranne-toronyban vagyunk — mondta Alvin. — Ez Diaspar egyik legmagasabb pontja. Gyere, megmutatom neked. — Kézen fogta Alystrát, és kivezette a csarnokból. Szemmel látható kijáratok itt ugyan nem voltak, de a padló mintázata különböző helyeken oldalfolyosókat jelzett. Ha valaki ezeken a pontokon a tükrök felé közeledett, a visszavert képek egy fényátjáróba olvadtak bele, és ezen át egy másik folyosóra lehetett kilépni. Alystra ebben az ide-oda kanyargásban teljesen irányt vesztett, míg aztán egy hosszú, nyílegyenes alagútba értek ki, amelyben állandóan hideg szél fújt. Mindkét irányba vízszintesen sok száz láb messzeségbe húzódott, s két végén apró fénykörbe torkollt.