— De mégis… a Földön vagyunk! Itt van a hegy, az obszervatórium és ott lent a falu!

— Én is bizonyosan tudom, hogy a Föld egy darabján ülök — felelte nagybátyám. — De minthogy nem vagyok annyira járatlan a csil agászatban, hogy egy ilyen fontos tényt ne ismernék: a mi naprendszerünkben csak egy nap világít, itt pedig kettő van belőle.

— De akkor hol vagyunk?

— Fogalmam sincs róla. Az obszervatóriumban voltunk. Az épület inogni kezdett. Földrengésre gyanakodtam, és Martine-nal együtt elindultunk kifelé. A lépcsőn találkoztunk Michel el, és a jelenség vele együtt bennünket is kivetett a szabadba. Elvesztettük az eszméletünket, és nem láttunk semmit.

— Én láttam — mondtam borzongva. — Láttam, hogy a hegyek az obszervatóriummal együtt eltűnnek egy fakó fényben. Aztán én is odakint találtam magam, és az obszervatórium ismét a régi helyén ál t!

— Ha elgondolom, hogy négy csil agász közül senki nem látta ezt — siránkozott.

— Michel látta a kezdetét. De hol van Michel? Sokáig elmarad…

— Valóban — szólalt meg Martine. — Megyek, megkeresem.

— Nem, majd én megyek érte. Bácsikám, könyörgök, mit gondol, hol vagyunk?

— Még egyszer megismétlem, egyáltalán nem tudom. De annyi bizonyos, hogy nem a Földön. Sőt, talán nem is a mi világegyetemünkben — tette hozzá halkabban.

— És akkor a Föld? Elveszett számunkra?

— Attól tartok, igen. De inkább próbáld megkeresni Michelt.

Alig néhány lépésnyire megpillantottam a fiatalembert. Két férfi kísérte, az egyik harminc év körüli barna, a másik nála tíz évvel idősebb, vörös hajú volt. Michel bemutatta őket, s ezt a szertartást, a körülményeket tekintve, komikusnak találtam. A két férfi Simon Beuvin elektromérnök és Jacques Estranges kohómérnök, az üzem igazgatója volt.

— Körülnéztünk, hogy mi történt — mondta Estranges. — Előbb lementünk a faluba, ahol gyorsan megalakultak a mentőosztagok.