— Hol a nagybátyám? — kiáltottam felé.

Zsebkendőjével tisztogatva szemüvegét, felelte:

— Amikor az a dolog történt, ki akartak menni; nem tudom, hol vannak.

Kiáltozva szaladtam kifelé:

— Bácsikám! Michel! Martine!

— Hahó! — válaszolta valaki. Egy sziklaomlás mögött, egy kőtömbnek támaszkodva ült nagybátyám.

— Kificamodott az egyik bokája — magyarázta Martine.

— És Michel?

A körülmények ellenére is megcsodáltam az elszakadt ruhából kilátszó válla gömbölyűségét.

— Vízért ment a forráshoz.

— Nos, bácsikám, mivel magyarázza mindezt?

— Mit mondjak? Semmit sem értek. Hogy vannak a többiek?

Beszámoltam neki a helyzetről.

— Le kell menni a faluba, megnézni, hogy mi van ott — folytatta.

— Sajnos, a nap mindjárt lenyugszik.

— Lenyugszik? Hiszen most kel fel.

— Lenyugszik, bácsikám. Az imént még sokkal magasabban volt.

— Aha, te erről a nyomorúságos, rézszínű kis mécsesről beszélsz? Nézz inkább magad mögé!

Megfordultam, és az összeroskadt hegyek mögött egy kékesen ragyogó napot láttam. Kénytelen voltam belenyugodni a nyilvánvaló igazságba: olyan világba kerültünk, amelynek két napja van.

Az órám 0 óra 10 percet mutatott.

2. A világűr Robinsonjai

A romok

Nem, az érzések rám zúduló lavináját nem tudom leírni. A katasztrófát, minden rendkívülisége el enére, öntudatlanul a földi normák szerinti katasztrófákkal azonosítottam: tengerárra, földrengésre, tűzhányó kitörésére gondoltam. De hirtelen szemben találtam magam a hihetetlen, őrjítő, de a valóságnak megfelelő ténnyel: olyan világba kerültem, ahol két nap világít! Nem, képtelen lennék ecsetelni azt a zavart, amely úrrá lett rajtam. Megpróbáltam tagadni azt, ami nyilvánvaló volt: