— Végre, erősítés! — kiáltotta vidáman. — Szükségünk van rá!

A fiatalember kék munkaruhát viselt. Alacsonyabb volt nálam, de széles vállú, és nyilván roppant erős lehetett. Fekete üstöke alatt, markáns arcában átható nézésű szürke szempár ragyogott.

Rokonszenvesnek találtam, és ez a rokonszenv később barátsággá fejlődött.

— Merre vannak a sebesültek? — kérdezte Massacre.

— A díszteremben. Maga orvos? A kolégája örülni fog a segítségnek.

— Sebész vagyok.

— Ez szerencse! Hé, Jean-Pierre! Kísérd a doktor urat a rendelőbe!

— Én is megyek — ajánlkozott Martine. — Segítek önnek.

Michel és én csatlakoztunk a romeltakarítókhoz. A fiatalember élénk beszélgetésbe merült a mérnökökkel. Aztán odajött hozzánk.

— Nehéz volt meggyőzni őket, hogy az első és legfontosabb feladatuk vizet és áramot adni nekünk, ha lehet. Romot akartak takarítani! Mikor akarják felhasználni a tudományukat, ha nem éppen most? Erről jut eszembe, mi a maguk mestersége?

— Geológus vagyok.

— Csil agász.

— Jó, ennek később talán hasznát vehetjük. Pillanatnyilag nem sürgős. Munkára fel!

— Később? Mit akar ezzel mondani?

— Gondolom, tudják, hogy többé nem a Földön vagyunk? Nem kel nagy tudósnak lenni, hogy ezt észrevegyük! De mégiscsak furcsa! Tegnap még ők parancsoltak nekem, ma meg én jelöltem ki a munkát a mérnököknek!

— De hát kicsoda maga? — kérdezte Michel.

— Louis Maurére vagyok, művezető az üzemben. És maguk?