— Ő Michel Sauvage. Az én nevem Jean Bournat.

— Bournat úr rokona? Rendes fickó az öreg!

Beszélgetés közben nekiláttunk elhordani egy ház romjait. Két munkás csatlakozott hozzánk.

— Pszt! — intett Michel. — Mintha valamit hal ottam volna.

A romhalmaz alól halk segélykiáltások hal atszottak.

— Mondd, Pierre — szólította meg Louis az egyik munkást —, ki lakott ebben a házban?

— Ferrier mama meg a lánya, egy tizenhat éves szép kislány.

Várj csak. Egyszer itt jártam náluk. Ez volt a konyha. Az meg a szoba. Nyilván ott vannak!

Egy félig összeomlott falrészre mutatott. Michel lehajolt, és a réseken át lekiáltott:

— Tartsanak ki! Jövünk!

Nyugtalanul hal gatództunk.

— Gyorsan, gyorsan — felelte egy fiatal, aggódó hang.

Sietve, de módszeresen elkezdtünk alagutat ásni a romok között. Aládúcolására olykor a legvalószínűtlenebb tárgyakat használtuk fel: seprőt, szerszámos ládát, rádiókészüléket. Fél óra múltán a segélyt kérő hang elhal gatott. Mit sem törődve a veszéllyel, kettőzött gyorsasággal folytattuk a munkát, és még idejében sikerült kiszabadítanunk Rose Perriert. Az anyja meghalt.

Ezen a napon sok eredményes és sok eredménytelen mentési akcióban vettem részt, és Rose megmentéséről csak azért számolok be ily részletesen, mert ő volt az, aki később akaratán kívül a spártai Heléna szerepét töltötte be, és az ő személye szolgáltatott okot Telluson az első háborúra.

A lányt beszál ítottuk a segélyhelyre, s minthogy alaposan megéheztünk, leültünk, ettünk valamit. Amikor az órám 7 óra 17 percet mutatott, a kék nap épp delelőn állt. 0 óra körül kelt fel. A kék nap tehát megközelítően 14 órát és 30 percet tartózkodik az égbolton.

Egész délután szakadatlanul dolgoztunk. Estére, mire a kék nap lebukott a nyugati láthatár mögött, és keleten felkelt az aprócska vörös nap, nem maradt sebesült a romok alatt. Számuk nyolcvanegyre emelkedett. Huszonegy halottat számoltunk össze.